Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
378 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása mesét; eljárt urdolgára; kevéssel beérte; vályogfalú, nád- vagy zsúpfedelű házban lakott; művelte földecskéjét, legeltette barmát, kapálta szöllejét s a vizekben halászgatott, csíkászott, szedte a vadmadártojást; még sertést is hizlalt szárított halon, csíkon; télen gyékényt szőtt, kosarat kötött; az asszonynép szőtt-font... (Geőcze 1901,4-5) 8.3. Népi kultúra A szántóföldi földművelésre alapozott, a vidék természeti adottságaiból adódó gyűjtögető gazdálkodással és állattartással erőteljesen kiegészített megélhetési forma jellemezte a térség kultúráját már a 19. századi folyószabályozások előtt is. Később (a belvizek lecsapolását és a vízrendezést követően) a földművelésjelentősége még inkább megnőtt, miközben a gyűjtögetés és állattartás szerepe sem elhanyagolható. Kapcsolatai az Alföldhöz, valamint a tőle északra, északkeletre elterülő ruszin, szlovák és részben lengyel területekhez kötötték. Folklórján erőteljesen érződik a jelentős református központok (Debrecen, Sárospatak) hatása. Az első világháború után a csehszlovák-magyar határ kettévágta a Bodrogközt. A Csehszlovákiához került Felső-Bodrogköz, az Ung-vidékhez hasonlóan még a második világháború végéig meg tudta tartani kapcsolatait a szomszédos ruszin és szlovák vidékekkel s a Kárpátaljával. Dél felé mutató kapcsolatait viszont elzárta az országhatár. A második világháború után az új csehszlovák-szovjet határ kelet felől is megszüntette a régebbi kontaktusokat. A Felső- Bodrogköz változó népi kultúrájának tudományos vizsgálatában Viga Gyulának vannak elévülhetetlen érdemei. Mind saját kutatási eredményei, számos kötettel, tanulmánnyal, mind az általa szervezett kollektív terepmunkák s azok gyümölcsei szilárd alapot nyújtanak egy kistáj kulturális képe igazán árnyalt megismeréséhez (összegzőén lásd: Viga 2008). 8.3.1. Anyagi kultúra 8.3.1.1. Település és építkezés A Felső-Bodrogköz településeinek szerkezetét és népi építkezését viszonylag jól ismerjük, hiszen rendelkezésünkre áll egy, Balassa M. Iván munkálkodásának köszönhető, az egész térséget felölelő kataszter (Balassa M. 1999), valamint néhány további, alapos résztanulmány (Balassa M. 2000; Bona-Páll 2006; Kahounová 1969). *** A korai időszakban emberi megtelepedésre az olyan, többé-kevésbé árvízmentes területek voltak alkalmasak, mint a vulkanikus eredetű Tarbucka, a Helmeci-dombság, illetve a folyók partján kialakult homokszigetek. A tájegységnek ez a településszerkezete lényegében napjainkig fennmaradt. A Felső-Bodrogköz nagyobbik részét a halmazos települések jellemzik, s csupán a dombos részekre jellemzőek a szalagtelkes úti falvak. Településszerkezetileg ki kell emelni, hogy a Tisza árterülete közelében elhelyezkedő falvak lakói szinte kivétel nélkül rendelkeztek ún. Tisza-kertekkel. Ezek lényegében árterületi gyümölcsöskertek, amelyekre a szőlőtermő vidékek szőlőcsőszeihez hasonlóan a közösség által megválasztott kertpásztorok felügyeltek. A telkeket sövénnyel (pacsitfal) vagy nádból, napraforgókóróból készült kerítéssel zárták le. A Bodrogszentes környéki falvakban, ahol megfelelő mennyiségű és jó minőségű lapos kő állott rendelkezésre, sokszor az egész portát kőfallal övezték. A 20. század végén a közelebbi és távolabbi vidéken is egyedül Kisgéresen maradtak fenn meghatározó mennyiségben a közös udvarok, amelyeken egymás mögött sorakoznak a lakóépületek, majd ezt követik a kamráknak, istállóknak helyt adó épületek és végül a csűrök. A térség jellemző építőanyaga itt is a sár volt, annak is paticsváltozata. A 20. század elején tértek át tömegesebben a vályogfalú építkezésre. A Királyhelmec környéki telepü-
