Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Palócföld 345 dégeinek a vőlegényes háznál tett látogatását jelenti. Tulajdonképpeni célja a háztól elvitt, menyecskévé lett menyasszony megtekintése. Maga a szokáselem a Palócföldön jóval túlmutat (pl. Kalotaszeg), s funkciója, lefolyása vidékenként változik. Bizonyos vidékeken azt mondták hérésznek, amikor a rokonok a lakodalom reggelén különféle élelmiszereket, aprójószágot, használati tárgyakat hordtak össze a lányos házhoz. Az ágyvitel során ezeket a hérészesek vitték a menyasszony után (vö. Györgyi 1979; Tárkány Szűcs 1981,387-388). A hérész jellegzetes palócföldi (gömöri) tárgyi kísérője a hérészes korsó, amely a maga szexuális szimbólumaival „félreérthetetlenül utal az elhálásra” (B. Kovács 1998b, 14). A lakodalmi kalács, a morvány is palóc sajátosságként fogható fel (vö. Bakó 1987; Bakó 1989c; Csáky 1993a; B. Kovács 2009b; Ujváry 1993, 63-172). A halállal kapcsolatos hiedelmek és temetkezési szokások is szervesen illeszkednek egy szélesebb, nyelvi-etnikai határokkal nem lezárható térség szokásrendszerébe. A most vizsgált terület legfeljebb fokozottabb konzervativizmusával tűnik ki, ahol több olyan archaizmus is megőrződött, amelyek a szomszédos vidékeken már rég kikoptak az emlékezetből. A térség hiedelemanyaga bemutatása során már szóltam több olyan jelenségről, amely a halottkultuszhoz kapcsolódik. Rendkívül gazdag a Palócföldön a különféle halálelőjelekben való feltétlen hit, továbbá a hazajáró halottól való félelem (vö. L. Juhász 2002a). Mindamellett a régebbi feljegyzések, amelyek a közelmúlt emlékezetéből már réges-rég kikoptak, szintén értékesek és figyelemre méltóak. Pintér Sándor a kereszteletlenül meghalt kisgyerekek temetési szokásának egy rendkiviil archaikus módozatát örökítette meg: A palóc nép ma már azon a ponton áll, a hol az idegen elem nyomása alatt szokásait és hagyományait 120 elfeledi, vagy idegen elemmel új alakba önti. De mielőtt az utolsó »káponka«'2" is porba omlanék az idő viszontagsága alatt, s mielőtt a falu utolsó vénje is, ősi szokása és hagyományéival sírba szállana: legyen feljegyezve itt ezen oszlopok jelentősége. Ezen oszlopok sem többet, sem kevesebbet nem jeleznek, mint jelölik azon temetkezési helyet, hová a meg nem keresztelt, tehát »pogány« gyermekek temettettek, temettettek pedig »fazék«-ba és e szokás, némely palóc községben, még most is gyakorlatban van. (Pintér 1880, 27) A sírokra történő faültetés szokása is jellemző a térségre, miközben természetesen nem kizárólag rá. Mikszáth Kálmán A fekete fogat című elbeszélésében vélhetően szülőfaluja, Szklabonya népének szokását örökíti meg az alábbiakban: ...a sir fejéhez nem szomorúfűzfát ültetnek vagy fenyőt, hanem cseresznye- vagy almafát s a mi alma terem, mondjuk példáiul a Szuhánszky Borbála sírján, azt halottak napján szétosztják a Szuhánszkyrokonság közt kóstolóba, hogy azt a Borcsa küldi. (Mikszáth 1910, 2) A Palócföld református temetőiben még a közelmúltban is megfigyelhető volt egy karakterisztikus sírjelölő eljárás, ami a keleti magyar nyelvterület sajátja, s a térség (alapvetően a Vály és a Balog völgye) a jelenség legnyugatibb előfordulási területe. A lábfaállítás szokásáról van szó, amely a jelzett völgyek néhány településén az 1980-as évek legelején még élő gyakorlat volt. A Vály-völgyben a koporsót általában két rúdra fektetve vitték ki a temetőbe, majd ezeket a rudakat a sír végébe, a halott lábához állították. Felsővályban a második világháború után viszont csak belehajították őket a sírba, amit azzal magyaráztak, hogy „a temetőből nem szabad semmit hazavinni, mert a családból meghal valaki”. Gömörmihályfalán ellenben még az 1980-as évek legelején is úgy 120. A települések szélén álló, sátortetős formában végződő, kőből épült képoszlop, amelynek négy oldalát egy-cgy képfülke díszíti. Pintér leírása alapján c köré a káponkák köré temették a kereszteletlenül elhalt újszülötteket.
