Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
II. Kutatástörténet
1918 utáni néprajzi kutatástörténet 33 kisebbségi sorsban, s ez alatt a tizenöt esztendő alatt Sas Andor tiszteletre méltó történetírói munkálkodásán kívül egyetlen olyan kísérletet nem találunk, melyet a kor színvonalán álló tudományos értéknek fogadhatnánk el” (Z. 1934, 79). Ezt követően helyesen mutat rá a szerző, melyek azok a tudományágak, amelyek művelése nemzetiségi körülmények között megfelelő szinten megvalósítható: „A magyar ifjúság cseh és német egyetemeken, főiskolákon végzi tanulmányait. Tudóssá képződhetik orvosi, mérnöki, erdészeti, bányászati, matematikai, fizikai szakon, de azokban a tudományágakban, amelyeket kisebbségi jelentőségüeknek mondhatunk, tudományos kiképzést nem szerezhet. Kisebbségi jog, magyar kisebbségi szociológia, szociográfia, közgazdaságtan, történelmi és néprajzi munka azok a területek, amelyeknek művelésére feltétlenül szükségünk volna” (Z. 1934, 79-80). A tudomány egyes ágainak művelése nemzeti létkérdés: alapja a nemzeti öntudat és emberséges gondolkodás kialakításának. A kisebbségtudomány, szociológia, irodalom- és történetkutatás jelentik a fontos munkaterületeket. Ezek a legfontosabbak, de természetesen más, absztrakt tudományok ápolása sem hanyagolható el. Ha ilyen területeken kapacitásokat mutat fel tudományosságunk, nívóemelkedést jelent, ha nem, az nem mond semmi negatívumot. Teljes, szlovenszlcói tudományos autarchiára ugyanis nincs elégséges népi erőnk, másrészt meg ilyenre nincs is szükség. A megjelölt négy tudományág művelése és felhasználása annyira helyhez, gondolkodásmódhoz kötött, hogy ez irányú szükségleteink az egyetemes magyar kultúrforrásból nem elégíthetők ki. Ezek olyan területek, hogy használhatóan csak a szlovenszkói erők dolgozhatnak rajta. (Vájlok 1936, 63) Láthatjuk, hogy elméletileg a néprajztudomány a szlovákiai magyar (nemzeti) tudományosság egyik fontos ágát jelenthette volna. Hogy ez mennyire volt indokolt, az más kérdés, de hogy mennyire sikerült, arra a következőkben keresünk majd feleletet. A múzeumokról mint a néprajzi kutatások fontos bázisairól a későbbiekben még szó lesz. Emlékezzünk meg most néhány szóban azokról a szervezetekről és kezdeményezésekről, amelyek elsődleges feladata nem a néprajzi gyűjtőtevékenység fellendítése volt ugyan, ám valamilyen módon mégis ösztönözték (ösztönözhették volna!) kibontakozását. Elsősorban azokról a különféle vidéki kulturális és „tudományos egyesületekről” kell szólni, amelyekre - nevükkel ellentétben - inkább a közművelődés, nem pedig a valódi tudományos tevékenység volt a jellemző. Néprajzi, művelődési és helytörténeti előadásaikkal mégis ösztönözték a tulajdonképpeni kutatómunkát is. A tudományosság igényével lépett fel viszont az az országos hatósugarú szervezet, amelyet T. G. Masaryk elnök 1 millió koronás adományából hoztak létre 1931- ben. A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: kisebbségi klikkharcok áldozata lett. Tudományos osztályának különösebb néprajzi kutatási programja nem lehetett, legfeljebb az általa szervezett tudományos előadásokra érdemes hivatkozni. A művészeti osztály által részben támogatott szlovákiai magyar kultúrmúzeum-tervezetről a muzeológia tárgyalása során még lesz szó. A tudományos kutatómunka politikai-társadalmi feltételei gyökeresen átalakultak, miután a mai Szlovákia déli, zömében magyarok lakta részét 1938-ban visszacsatolták Magyarországhoz. Fellendült a vidéki múzeumok tevékenysége, újabb egyesületek, intézmények alakultak (pl. Kisalföld Kutató Intézet Ersekújvárott) és néprajzi kutatások, kutatótáborok szerveződtek. Ezek kézzelfogható eredményei egyrészt már akkor, ám zömükben inkább a második világháború után (nem ritkán csak a nyolcvanas-kilencvenes években) váltak publikussá. A Szlovák Állam keretei között maradt kisszámú magyar kisebbség viszont jórészt értelmiség nélkül, még mostohább viszonyok közé került (ennek ellenére, mint látni fogjuk, az ottani és
