Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
338 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása volt följegyezve). Ekkor ismét meghívták a háziakat az aznap este rendezendő sztrapacskavacsorára (Ujváry 2000a, 95-102). Nógrádban, Gömörben és Tornában ünneplőbe öltözött legények jártak farsangot köszönteni, kántálni. A dalok mellett igen érdekesek a farsangi szokásaik. Kántálni járnak. Nyársat visznek magukkal, amire a kapott szalonnát, kolbászt, vagy húsfélét tűzik. Minden házba verses köszöntéssel lépnek be. Elmondják a szokásos farsangi rigmust, megtoldják egy pár víg magyar dallal, megkapják az ajándékot s máris mennek tovább. Hopp farsang, hopp, János uram, farsang, Itt is adnak, amott is Egy darab szalonnát. Tyuk lát, daru lát, Macska ül a szalonnán. Menjenek lehajtani, nekünk egy darabot vágni. Ha nem adnak szalonnát. Kutya vigye el a disznóját, Ha nem adnak tojáskát, Bagoly egye meg a tyúkját, Ha adnak szalonnát, Áldja meg az Isten a gazdáját. (Dernő: Fehérváry 1939, 213-214) Április elsejének a magyar parasztéletben sehol nem volt különösebben jelentős hagyománya. A lelédi Patyi István (sz. 1905) mesélte, hogy gyermekkorában a faluban volt két zsidó üzletes. Ok szokták ilyenkor a parasztgyerekeket megtréfálni. Adtak nekik egy zsák sót és egy cédulát, hogy adja át ennek és ennek. A cédulán ez állott: Máma van első április, Ez a bolond jaj de friss. Küldjék itet tovább is, Hogy nevessék másutt is. Aztán addig küldözgették a gyereket, míg meg nem unta. A virágvasárnapi kiszehajtás a térség nyugati felében volt ismert és általában a 20. század első felében kopott ki a gyakorlatból. Lajtha László Ipolybalogon 1913-ban még a helyszínen tudta tanulmányozni, Manga János 1940-es évekbeli kutatásai alapján Pereszlényben a húszas években ment ki a divatból. Virágvasárnap ebéd után a lányok egy, a menyecskéktől kért ruhába öltöztetett szalmabábuval vonultak végig a falun. Az utcán végigvonulva minden menyecskét kiénekeltek, aki ruhát adott a kisze-bábura, s azt is, aki nem adott. A kiszét a falu végén levetkőztették és a szalmabábut a patakba dobták. Ezt azért csinálták, mert így - hitük szerint - a dögvész elkerülte a falut. Haj ki kisze, haj ki, Jöjj be sódar, jöjj be. Félre voltál, fél csizmádat Varrd be suszter, varrá be. Az a híres Tóth Ferencné Olyan híres asszony, Ruhát kértünk a kiszére, Nem volt embersége. Haj ki kisze, haj ki... Az a hires Pintér Margit Ollyan híres asszony, Ruhát kértünk a kiszére, Mindjárt kész volt adni. Haj ki kisze, haj ki... (Pereszlény: Manga János gyűjt. 1940. EA-509) A kelenyei lányok a kiszebábut a szomszéd falu határába viszik, s ott vetkőztetik le, a szalmát pedig elégetik, hogy „ajég el ne verje a határt”. Ipolybalogon, ahol a szokást a helybeli plébános tiltotta be az 1930-as években, a kiszét az Ipolyba dobták, hogy el ne érjék a gyerekek és vissza ne hozzák a faluba. Abban az esetben ugyanis a lányok nem mentek volna férjhez
