Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)

IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása

Palócfold

309

A Rozsnyóhoz közelfekvö csetneki uradalomban a köz nép gyümölcsfa mívelésben ... kitűnik, itt különösen két helység, Hankova és Berdárka lakossága, mely nemcsak almát, hanem cseresznyét is nagy mennyiségben termeszt, s Szepes megyébe is kihordja, eladás végett, de kitűnik általában Csetnek városnak lakossága, mely az alsóbb vidékieknek sok nemesített gyümölcsöt ad el. Nevezetes volt Sajó- Gömör mező város cseresznye termesztése ... A közönséges fajú alma, körte, szilva, barack és cseresznyének termesztése s kereskedésbe hozatalára nézve első helyen állnak Gesztes, Balogh, Uzapanyit és Zeherje, mely helységek lakossága részint helyben, részint a megyének több részén, sőt a szomszéd megyei losonczi piacon is adván el gyümölcsét, ebből meglehetősen pénzel. Kiemelendő különösen a gesztesi császár körte s nagyszerű ojtott cseresznye mely jó keletnek örvend.

(Hunfalvy 1867, 206)

Néhány Losonc környéki falu (Kalonda, Rapp, Terbeléd stb.) az 1870-es 80-as években zöldségtermesztésre szakosodott. Főleg paradicsomot, káposztát, uborkát, hagymát termesztettek, terményeiket elsősorban az északi megyékben (Liptó, Túróc) értékesítették (Paládi- Kovács 1982a).

A tornai völgyben Körtvélyes borászata volt a legjelentősebb (erre utal a falu lakóinak a környéken használatos lőrés csúfneve is). A filoxérapusztítás (1893-95) előtt a falu szőleiben furmintot, hárslevelűt és rizlinget termesztettek Elsősorban tornai és rozsnyói vendéglősöknek adták el fölös termésüket (Vö. Paládi- Kovács 1999b, 269-272).

6.3.1.3. Kézművesség, háziipar, tárgyalkotó népművészet

A Palócfold térségét hagyományosan jellemezte a bányaipar, az ehhez kapcsolódó kismesterségek, a szén- és mészégetés, a kiterjedt erdőségeknek köszönhető fafeldolgozás, továbbá a fazekasság. Már a legkorábbi, a vizsgált területtel foglalkozó történeti, művelődéstörténeti munkák is kitértek e foglalkozási ágak ismertetésére (pl. Findura 1894; Mihalik 1919;

Mikulik 1885 stb.). A jelenkori, néprajzi érdekeltségű leírások és összegzések elsősorban B. Kovács István, Szalay Emőke és Ujváry Zoltán, de a legfőképpen Paládi-Kovács Attila kutató- és publikációs tevékenységének köszönhetőek (B. Kovács 2001; Paládi-Kovács 1988; Paládi-Kovács 2006c; Paládi-Kovács 2006d; Paládi-Kovács 2006e; Paládi-Kovács 2007a; Szalay-Ujváry 1982). Ami a tárgyalkotó népművészetet illeti, ezen a területen is gazdag anyaggal, annak viszonylag gazdag irodalmával dolgozhatunk. Már a korai közlemények is megemlítik a palócok kifejlett faragókészségét (Gróh 1910; Pintér 1880; Szeder 1819 stb.), majd a későbbi, immár kifejezetten népművészeti irányultságú munkákban sincs hiány (Fábián 1910; Fábián 1911; Fábián 1916; Malonyay 1922; Manga 1943a; Thain-Tichy 1991; Tichy 1932; Tichy 1936 stb.).

***

A térség népi kultúrájában kiemelkedő szereppel bírnak a különféle mesterségek, háziipari foglalatosságok, a környezet gazdag nyersanyagkészletére támaszkodó kisipari tevékenységek. Csak illusztrációként álljon itt, hogy például a rozsnyói kézművesek a városi jegyzőkönyvek tanúsága szerint milyen céhekbe tömörülte (az évszám a céh első említését jelenti):

1574 - pékek, mészárosok, serfőzők, molnárok, aranymívesek, vargák, kovácsok;

1632 - bodnárok, nyereggyártók, szíjgyártók, asztalosok, csiszárok (fegyverkovácsok), szabók, takácsok, csapók (gyapjúművesek, szőrművesek, szűrcsináló mesterek: szűrcsapók, akik a szűrposztót, szűrvéget készítették, csapták), szűcsök, csizmadiák, lakatosok;

1633 - keresztkészítők (valószínűleg kőfaragó, sírkőfaragó mesterek);

1636 - kalaposok;

1666 — gombkötők, rézmívesek;

1669 - mézeskalácsosok;

1670 - tűművesek, tímárok;

1693 — késmívesek;