Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Palócföld 305 csők szedése stb.) is fontosabb szerepet töltött be, most a falu határában elterülő Kanyaptamocsár nyújtotta zsákmányoló gazdálkodás lehetőségeivel, azok emlékeivel ismerkedjünk meg. Talán a legfontosabb hasznot a nád kitermelése jelentette. A nád aratása a faluban fogazott sarlóval történt. A házakat a faluban elsősorban zsúppal fedték, csak néhány nádfedeles ház akadt. Főleg a gazdasági építményeket (istállókat, disznóólkákat) fedték náddal. A második világháború után kezdték építeni a síkmennyezetes (plafonos) házakat. Ide stukatúrnak használták föl a nádat. Ebben az időszakban különféle méretű nádtakarókat is készítettek a földműves-szövetkezet melegágyaira. Ugyancsak a Kanyapta- és a Csecsanka patak árterületei termették a gyékényt, amiből kosarat, szakajtót, szatyrot, lábtörlőt, falvédőt készítettek. A gyékény szélesebb leveleit a bognárok hasznosították a hordók tömítésére. A nádat és a gyékényt ínségtakarmányként is felhasználták (Szanyi 1976a, 70-71. Vö. Paládi-Kovács 1999b, 235-242). A mocsár a 20. század első feléig bekövetkezett végérvényes lecsapolásáig természetesen számos egyéb termény gyűjtögetését, a vízi világ kifosztását is lehetővé tette. Ennek emléke, hogy a térség lakossága a resteieket a mai napig csíkosoknak nevezi, ami nyilvánvalóan a falu határában húzódó Kanyaptamocsárban történő csík fogásra utal. Állattartás A kérdéskörrel, néhány korábbi előzményt és kortársi közleményt leszámítva (pl. Angyal 1994b; Kotics 2006; Márkus 1940; Márkus 1943; Palyusik 1942 stb.) a legbehatóbban Paládi-Kovács Attila foglalkozott. Résztanulmányai és összefoglalásai elsősorban a gömöri és a tornai részek állattartásához nyújtanak fontos, történetileg is elmélyített képet (Paládi-Kovács 1988; Paládi-Kovács 1993a; Paládi-Kovács 1999b; Paládi-Kovács 2006a stb.). A Palócföld több területén az állattartás a megélhetés meghatározó forrását jelentette. Az óriási természetföldrajzi különbözőségek folytán azonban a térség állattartásában is jelentős eltérések észlelhetőek. A nyugati peremvidéken fekvő Leléden, mivel a falu lakossága földművelésből nem tudta magát eltartani, szintén fontos szerepet kapott az állattartás. Elsősorban szarvasmarhát tenyésztettek. A fajtaváltásra a 19-20. század fordulóján került sor. Ekkorra a magyar szürke marhát végérvényesen kiszorította a szimentáli. Az alapvetően istállózó tartásra is ekkoriban rendezkedtek be. A szarvasmarhát (elsősorban a felhizlalt tinókat) eladásra tenyésztették, de ez volt a faluban a legfontosabb igavonó is. Lovakat csak a fuvarosok tartottak. A baromfitartás az asszonyok feladatai közé tartozott. Ebből a felesleget a párkányi és esztergomi piacokon értékesítették (Angyal 1994b). A Medvesalján, amelynek lakossága a 17-18. században egyértelműen a szarvasmarhatartásra (a járó- és vágómarha tenyésztésére), az azzal való kereskedelemre rendezkedett be, az első világháború előtt kizárólag magyar fajta marhát tartottak. „A barkók mindig büszkék voltak szép alkatú, címeres, bojtos vagy gombos szarvú, fehér szőrű ökreikre” - hangsúlyozza Paládi-Kovács Attila, aki szerint ezen a területen a fajtaváltásra csak az 1920-30-as években került sor (Paládi-Kovács 1982, 42). Mindamellett a térség állattartásában a 19. század közepétől a legelők minősége és az akkori gyapjúkonjunktúra hatására az első helyre a juhtenyésztés került. Gömör magas fekvésű területein a magashegyi pásztorkodás módozatai alakultak ki: ...olyan havasi jellegű hegyi pásztorkodás létezett ezen a tájon, melynek párját sehol nem találjuk az északi magyar népterületen. Jellege folytán inkább a felföldi szlovák és az erdélyi, székelyföldi hegyek pásztorkodásához hasonlítható. Túlnyomórészt juhtartás, fejős juhászat jellemzi, intenzív tejgazdálkodással [...] Jellegzetes szálláspásztorkodás, éppúgy, mint az Északi-Kárpátok szlovák és lengyel juhászata, melyben a tejet a bacsó dolgozza fel a hegyi, havasi szál
