Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Palócfóld 303 Hántolatlan fűzfavesszőből font halbárka Leiedről (Liszka József felv. 1989) A Palócföld hegyes-dombos, erdőkkel borított más területein is kiegészítő foglalkozásnak számított az erdei gyümölcsök, gombák gyűjtögetése. így volt ez Gömörben is. Hogy a gömöri magyarok életében milyen fontos helyet töltött be a gomba, bizonyítja a Pelsőcardón feljegyzett mondás is: „Minden gomba jó gomba, csak az ember goromba.” A gombáknak valóban szinte végeláthatatlan sorát gyűjtötték (és gyűjtik), valamint fogyasztották a térségben. Csak ízelítőül néhány, L. Juhász Ilona által Rudnán feljegyzett gombanév: májusi gomba (májusi pereszke), harmatgomba (szegfügomba), pecsérgomba (csiperke vagy sampinyon), galambgomba, csirkegomba (vörös rókagomba), potypinka (tuskógomba), kozák (barna érdesnyelű tinóm), brezák (vörös érdesnyelű tinóru), úrigomba (sárga korallgomba), őzlábgomba stb. Megjegyzendő, hogy az utóbbit hagyományosan nem szedték Rudnán, sőt féltek tőle (aránylag könnyen összetéveszthető a mérges galócával), s csak a hatvanas-hetvenes években iskolai gombaismereti versenyek, valamint gombahatározók hatására barátkoztak meg vele.114 A gombát elsősorban saját használatra gyűjtötték, azonnal fogyasztották (sütve, főzve, pirítva, igencsak változatos módon), illetve szárítva vagy befőttként tartósítva télire is eltették. Általában csak a szegényebb réteg asszonyai vitték a gombát eladni a rozsnyói piacra. Voltak falvak, amelyek határában annyi termett, hogy érdemes volt vele módszeresebben is foglalkozni. A hosszúszóiak például azt mesélik, hogy egy-egy alkalommal egész szekérre valót is össze tudtak szedni a két világháború között az erdeikben sűrűn növő gombából, ezért ők nagyban is kereskedtek vele. A gombát tehát elsősorban emberi táplálkozásra gyűjtötték, ám vannak e növénynek erősen mérgező és nem túl ízletes húsú fajtái is. Ezeket az erdőt járók általában felrúgták, hogy kárt ne tegyenek a gombát nem ismerőkben. Néhányukat viszont fel tudták bizonyos gyakorlati célokra használni: a Csermosnya-völgyi Barkán az apróra vagdalt, cukros lébe áztatott, erősen mérgező légyölő galócát valóban a lakásban elszaporodott legyek pusztítására használták, míg a hatalmas pöfeteggomba kiszárított húsát a pelsőcardói kovácsok alkalmazták a patkolás alkalmával megnyilazott patájú állatok gyógyítására (megnyilazásnak azt mondták, amikor a szög elevenbe fordult, tehát lesántult tőle a ló). Lucskán a szárított taplógombát a cipész a gerendára erősítette, s abba szúrta tűit, árjait (vö. Herkely 1941; Ujváry 1991a, 35^16; Zsupos 1985, 32-34; Zsupos 1987, 34-42). A tavasztól őszig szedhető gombán kívül az erdő más, emberi táplálkozásra alkalmas terményt is kínált az ott lakók számára. A különböző cserjék, bokrok termését is begyűjtötték (hellyel-közzel még ma is szedik) az asszonyok. Rudnán elsősorban somot, csipkebogyót, kökényt, szedret, málnát, epret, boronyicát (fekete áfonya), brusnyicát (vörös áfonya), mogyorót szedtek a falu határában levő nagy kiterjedésű erdőben. Ezekből szörpöt, lekvárt, befőttet, ritkábban pálinkát vagy bort készítettek (lásd részletesebben: Liszka 1994e, 63-64. Vö. Borossová 1976, 105-111; Herkely 1941; Ujváry 1991a, 46-55; Zsupos 1987, 42-53). 114. Úgy tűnik, hogy az őzlábgomba iránti hagyományos bizalmatlanság jellemző az egész tágabb térségre (vö. Ujváry Zoltán Turóc-völgyi adataival: Ujváry 1991a, 38). Ájban szintén nem szedték hagyományosan, s Ajnácskőn is csak újabban gyűjtik az őzlábgombát.
