Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Zoborvidék 273 most is az akasztófa alatt valaki. — Lementükkor ott találván őket s darabkákra szétszaggatták. (Ipolyi 2006, 208-209) Magyar Zoltán a térségben az ezredforduló tájékán gyűjtött mondákat a következőképpen csoportosította: eredetmagyarázó, történeti és helyi mondák, továbbá a bűn és bűnhődés mondái, valamint betyár-, kincs- és hiedelemmondák (Magyar 2002, 8-31). A betyármondák között fontos szerepet kapnak a szlovák betyárhősről, Jánošikról szóló történetek, mondatöredékek. Ilyet már Kálmány Lajos is közreadott az Ipolyi Amold kéziratos hagyatékából válogatott mesegyűjteményében: Jánosik. Ez igen jeles férfiú volt a monda szerint. Deákkorában tizenkét társával együtt agyonütvén tanítóját, erdőben lappangott. Az embereknek nagy hasznára volt; mert a szegényeknek és ügyefogyottaknak nagy segedelmet nyújtott. Ha valamely gazdag a vásárra ment és négy ökröt hajtott, kettőt elvevén tőle, annak adta, akinek egy sem volt. Ha a szegény deákok hazafelé utaztak, a posztót az egyik fától a másikig mérte nekik, de csak azoknak, akiknek jó bizonyítványuk volt. Sok, káros rablót és mérges állatot elpusztított. Egyszer vendégsége közben megparancsolta társainak, hogy ugorjának s a leghátulsó egész a fatetőig ugrott fel; míg a legelső alig emelkedett fel. Végre Liptóban elfogták, tudniillik borsót hintettek el egy térségen, odacsábítván, eltaszították s a szíjat, melyben megyözhetetlen ereje rejlett, szeretője árulása következtében levágták. Ekként Jánosik elvesztvén erejét, kegyetlenül kivégeztetett. Ezért az igen jeles férfiúért most is egy véka ezüstöt fizet minden évben Liptó vármegye. (Ipolyi 1914,440) A szöveg esztétikailag nem mondható értékesnek (lényegében egy sor Jánošikról szóló történet rövid összefoglalása), de bizonyság arra, hogy talán már a 19. század közepén is ismertek voltak magyar nyelvű Jánosík-történetek. A feltételes mód azonban nagyon is indokolt, mivel jól tudjuk, hogy Ipolyi - a kor gyakorlatának megfelelően - átírta a hozzá került szövegeket, s mivel szlovákul is beszélt, nem zárhatjuk ki, hogy a szóban forgót ő fordította magyarra. A tény viszont, hogy Magyar Zoltán gyűjteményében is találunk egy sor magyarul elhangzott Jánosík-történetet, legalábbis erősíti a feltételezést, hogy saját szövegét Ipolyi (vagy valamelyik gyűjtője) valóban magyarul hallhatta. Na, János lkot emlegették. Jánošík az urakot üldözte, és a szegényeket akarta segíteni. Oszt csak úgy fogták el, hogy a boszorka borsót vetett a lábáhó, leesett, és akkor elkapták ötét, és akkor lett vége. Elitélték a Jánsíkot. (Vicsápapáti: Magyar 2002, 97) A két világháború közti időszak szinte egyedüli forrásaként tarthatjuk számon Mártonvölgyi László munkáit, aki a térség (szépirodalmi művek és a szájhagyomány alapján összegyűjtött, majd - a korszak néprajzi gyakorlatára már végképp nem jellemző módon - átfogalmazott) történeti mondáiból több válogatást is megjelentetett (Mártonvölgyi 1941a; Mártonvölgyi 1941b). Ahogy azt korábbi összefoglalásomban is írtam, „a prózai népköltészetnek ez a feltűnő abszenciája a térségben természetesen egyértelműen a kutatás, egészen pontosan fogalmazva: a publikálás hiányosságának róható föl, s van rá remény, hogy rövidesen változik a helyzet.” (Liszka 2002a, 279) Ezt akkor Morvay Juditnak, az 1950- es évekbeli egészen más irányú gyűjtőmunkája során Béden lejegyzett (és nem publikált) négy meséje felemlegetésével véltem bizonyíthatónak (Morvay: EA-7157). Ezt az akkori feltételezésemet Magyar Zoltán időközben megjelent, fentebb már idézett gyűjteménye teljes mértékben igazolja. Címével ellentétben nemcsak a szó szoros értelmében vett mondákat hoz, hanem mesei műfajokat, például legendameséket is szép számban: Szent Péter és a tízfilléres (AaTh 774) Azt még a szegény apámtól hallottam. Hogy mikor Szent Péter meg Jézus jártak a földön. Hogy leesett
