Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Mátyusföld 177 ház (szoba-konyha-szoba) az utána következő kamrával és istállóval egy fedél alá került. Ezt követte valamivel távolabb a kocsiszín, majd a disznó- és a baromfiól. Az épületek sorát a csűr (pelvás) zárta (a disznó- és a baromfíól gyakran a telek szemközti oldalán, nagyjából a kocsiszínnel és a csűrrel szemben helyezkedett el). Tovább haladva a szérűskert (szírő) következett, majd a veteményeskert zárta a sort. A tehetősebb gazdák a lakóházzal szemben, az udvar másik oldalán nyári konyhát (vagy szabadban álló kenyérsütő kemencét) is építettek, ám ezek lényegében a 20. század második negyedében terjedtek el igazán. Ezek közelében kapott helyet a gémes- vagy kerekes kút is. A nagy családi családszerkezetből adódóan hosszúudvarok is kialakultak. Gyakran öt-hat lakóház is állott egymás után az udvarban. Rétén ezt a telekelrendezést szorosnak mondták. Szólni kell a település és a temető viszonyáról is. Tudvalevő, hogy a kérdést, egy-egy falu népe hová telepítette temetőjét, a természetföldrajzi adottságokon (pl. vizenyős, sik területen valamilyen természetes, olykor mesterséges dombot, kiemelkedést igyekeztek találni) kívül nagyban befolyásolta a néphiten alapuló helyi hagyomány, illetve a helyi és központi, egyházi és világi rendelkezések, törvények. A honfoglaló magyarok halottaikat a falutól távolabb, általában homokdombra telepített temetőkben földelték el. A kereszténység fölvétele után Szent László, majd Könyves Kálmán arról rendelkezik, hogy a halottakat a templom mellé temessék. Nagyjából fél évezred múltán Mária Terézia és II. József rendelkezései (amelyeket az egyes helyi hatóságok a következő évtizedekben többször megismételtek, megerősítettek) az egészségügy korszerűsödésének tükreként kimondják, hogy a temetőket a lakott területtől távolabb kell elhelyezni (vö. Liszka 1999a, 14). Mátyusföldi viszonylatban azt tapasztalhatjuk (és hát voltaképpen jellemző ez az egész kisalföldi térségre), hogy a temetők a történeti fejlődés következtében különböző rendben helyezkednek el. Ilyen szempontból példaértékű a taksonyi temető helyváltoztatásainak a leírása Troch Pál tollából: Régi szokás szerint községünkben is a templom körül temetkeztek. A temetőt fal vette körül, melynek kapujánál egy kis harang függött faállványon. Annak idején a halottat szt. mise alatt a templomba vitték, s azután helyezték a sírba, gyakran igen korán temették el. 1775. évben egy királyi rendelet folytán a taksonyiak is a községen kívül nyitottak sírkerteket, s csak 48 óra után hántolták el a halottakat. A falun kívül levő gyepségen mintegy 40 öl hosszú és széles területet árkoltak körül, bekerítették s két részre osztották a kath. és evang. részére [...] 1827- ben új temetőt hasítottak ki azon a helyen, mely ma üresen áll, vagyis a mai temető hátulsó, keleti részén, s ide hozták át a nagy kőkeresztet... [1777- ben állíttatta Zettl János juhászgazda] 1851-ben ismét helyet változtatott a temető, még pedig a pallód út mellé került, szemben Varga Gáspár házával, ez betelvén, 1875-ben nyitottak sírokat ott, a hol ma temetkeznek. (Troch 1908, 32) A templom körüli temetők szép példáival találkozunk többek között Nemeskajal és Deáki esetében. A legáltalánosabb megoldásnak viszont a falu legszélén, majd a település fokozatos terjeszkedésének következtében a belterületre került temetők számítanak. *** Ahogy arra már fentebb utalás történt, a néprajzi módszerekkel nyerhető adatok alapján a térség lakóházainak építőanyagául a 19. század végén, 20. század elején elsősorban a sár szolgált. A térségben megtaláljuk a vert és rakott sárfalat éppúgy, mint a sövényfalat is. Utóbbi elsősorban itt is a vizek közelében volt gyakori megoldás. A sövényfal legfőbb előnye (egy 86 éves vághosszúfalusi lakos szerint) az volt, hogy ha kiöntött a Vág, és kimosta a falat, a megmaradt vázat újra lehetett tapasztani. A váz úgy készült, hogy 50 cm távolságra »karókat tettek gödörbe«, vízszintes irányban
