Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
146 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása Fentebb már említettem, hogy Madon (legalábbis a helybeliek szerint) „emberemlékezet óta”, „apáról fiúra szálló örökségként” ezerszámra gyártották és Kisalföld-szerte vásárokon árusították az egyszerű, pirosra vagy zöldre festett fanyelű bicskákat. Ehhez a speciális helyi mesterséghez kapcsolódnak a farsang idején a legutóbbi időkig megrendezett bicsakbálok, miközben kétségtelenül a helyi Mátyáskultusz erősítéséhez is hozzájárultak (lásd részletesebben, további irodalommal: Liszka 2005a, 225-237). Mindamellett Csallóköz mondavilága egyébként is viszonylag gazdag. Szép történetek ismeretesek magának a szigetnek az eredetéről (ezekről már volt szó e fejezet elején), továbbá Szent Istvántól (Vajka) kezdve a török időkön keresztül egészen az 1848-as hagyományokkal bezárólag ismerünk megkapó szövegeket a térségből (vö. Liszka 1993c; Liszka szerk. 2007b; Timaffy 1992). A vörös és a fehér barátokról, egykori alagutakról, alagútrendszerekről a csallóközi nép még ma is sokat mesél: Az eberhardi várról, amely a vörös barátoknak klastroma és temploma volt, a nép közt még ma is egy monda tartja magát, amely tudomásom szerint még nyomdafestéket nem látott, s így talán szabad lesz azt e könyv keretében megörökítenem. A vár - úgy mond a monda - egy napon templomostul, tornyában két harangostul, nem tudni mi okból - elsüllyedt. Ettől kezdve minden újholdvasárnap tisztán hallotta az egész falu a harangok csengését a föld alól.' Ezt a harangcsengést a nép mintegy segélykiáltásnak magyarázta, elhatározta tehát, hogy a harangokat kiássa. Az egyiket sok munka árán meg is találták, s kötelet kötve reá, nyolc ökörrel vontatni kezdték a mélységből. Ekkor - mikor már majdnem a jóid színére ért a harang - az egyik béres, elégedetlen az ökrök húzásával, éktelen káromlást szórt ezekre. Ebben a pillanatban elszakadt a kötél, és a harang visszazuhant a mélységbe. A kötél és a harang visszazuhant a mélységbe. A kötél elszakadásának pillanatában egy fekete kutya szaladt el a kötél alatt, s ez is eltűnt a haranggal együtt. Keresték azután is a harangot, de azt többé soha nem találták meg. S az újholdvasárnaponként feljövő harangcsengés sem volt többé hallható. (Deme 1933, 12-13) Csak töredékesen ismerjük a térség meseanyagát. Fél Edit és Morvay Judit néhány meseszöveget tartalmazó kéziratos gyűjtésein túlmenően alig találkozunk csallóközi meseközlésekkel. Eddigi ismereteink alapján úgy tűnik, hogy inkább a novella- és legendamesék, valamint a falucsúfolók voltak a térségben közkedveltek. Az előbbiekből, sajnos, viszonylag kevés került lejegyzésre, ezért az olyan töredékes közlések is értékesek, mint amilyen Nagy Iván (egyébként népzenei tárgyú) kötetében olvasható: a Sarlós Boldogasszony „ünneppel kapcsolatban él a hiedelem, hogy az egyik gazda éppen ezen a napon azt akarta, hogy a munkások menjenek ki aratni. A szolgálólány - Mária-ünnepről lévén szó - nem hajlott a gazda szavára, mire az nagy haraggal mondta: »Dobd föl a sarlódat az ég felé, s ha a te Máriád elkapja, nem kell kimenned a földre.« A lány úgy tett, s csodák csoMátyás király 2008-ban felállított mellszobra. Mad (Liszka József felv. 2009)
