Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Csallóköz 133 A paraszti gazdálkodásban is szerepet játszott a gyümölcstermesztés. A Duna mentén fekvő települések gyümölcsösei általában a folyó árterében vagy a szigeteken terültek el (Kolozsnéma). Hasonló volt a helyzet Gúta esetében is, ahol a szántóföldi művelésre alkalmatlan nagy területű ártereken hatalmas gyümölcsösök húzódtak még a 20. század első évtizedeiben is. A folyók lecsapolásával és az igénytelenebb, paraszti tájfajták iránti kereslet csökkenésével a gútai gyümölcstermesztés is hanyatlásnak indult. Csak illusztrációképpen álljon itt, hogy Gútán még az 1980-as évek végi néprajzi kutatás alkalmával is hány almafajtát, illetve hány almamegnevezést tudtak az adatközlők felsorolni, ami e gyümölcs egykori népszerűségét is bizonyítja: bársony óma, balul, borízű óma, bőr óma, citrom óma, csecs óma, funtos óma, gyócs óma, gyöngykormos óma, himper óma, ízes óma, londopeji óma, masánszki óma, muskotál óma, papsipka óma, pogácsa óma, ranét óma, rozmaring óma, törökbaking óma (törökbálint), üveg óma, vadróc óma (Gaál 1992a, 116). Néhány felső-csallóközi kolónián a két világháború közötti időszakban jól jövedelmező gyümölcs- és zöldségtermesztés jött létre. Ilyen volt például az Úszor és Béke határából kihasított Fakópuszta. Az itteni szakosodott gazdálkodás kialakulását a helyi kedvező talajadottságok mellett a jó vasúti összeköttetés és a pozsonyi piacok közelsége is elősegítette (további részletekkel lásd: Simon 2008, 138-140). Az 1837-ben Holéczy által még kigúnyolt szőlőtermesztés a 20. század második felében már jelentős méreteket öltött (és minőséget eredményezett) a szigeten, annak is inkább felső-csallóközi részén. A zöldségtermesztés hagyománya jóval jelentéktelenebb volt a fentebb felsorolt művelési ágaknál. A különféle primőrök fóliasátrak alatt való termesztésének és a piacra történő dinnyetermesztésnek a fellendülése inkább az utóbbi 2-3 évtizedben tapasztalható. 2.3.1.3. Malmok A csallóközi malmokról, molnárokról viszonylag bőséges korai, inkább történeti, semmint néprajzi irodalom áll a rendelkezésünkre, elsősorban Baranyay József (Baranyay 1998, 143-145; Baranyay 2002, 27-32), Kecskés László (Kecskés 1978) és Takáts Sándor (1907) tollából. A muzeális célokra helyreállított és berendezett csallóközi vízimalmokhoz szintén kapcsolódik megfelelő szakirodalom (vő. Krivošová 1996; Magula 1980). *** A szántóföldi földműveléshez szorosan kapcsolódik a malomipar, amely a régi helynevek és a történeti irodalom alapján jóval jelentősebb volt, mint azt a néprajz módszereivel rögzíthetnénk. Baranyay József mutat rá: az olyan dűlőnevek, mint Malomhely (Várkony határában), Malomfölde (Bős határában), Malomárok (Nemesócsa határában), arról tanúskodnak, hogy ezeken a ma már egyébként javarészt száraz helyeken valamikor vízimalmok álltak (Baranyay 1911, 39^10). Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy korábban a Csallóköz jóval vizenyősebb terület volt, másrészt azzal is, hogy voltak olyan malomtípusok, amelyek csak az esztendő bizonyos, csapadékosabb szakaszában jártak. Sőt voltak olyan malmok is, amelyek csak felhőszakadás, óriási zápor idején működtek, s ezeket pokolidő malmoknak nevezték (Takáts 1907, 237). Csallóköz-szerte a vízimalomnak két típusa terjedt el. Az egyik a hajómalom, a másik a cölöpös vízimalom. A hajómalom lényege, hogy az egész őrlőberendezés két hajóra van erősítve. Az egyiken volt a malomház, a másikon az állványzat, mely a vízikerék tengelyének egyik végét is tartotta. A hajómalom vagy a két parthoz volt erősítve, vagy az egyik parthoz és a folyó fenekéhez [...] A hajómalmok több szempontból is előnyösek voltak. Mozgathatók s könnyen áthelyezhetök voltak, ezért megfelelő módon kihasználhatták a folyó vízáramlásának erejét. Olyankor, amikor a malmot veszély fenyegette (jégtorlasz,
