Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
120 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása *** Ami a Csallóköz építkezését illeti, főleg a vízjárta területeken az építőanyagban a 20. század elejéig a sártapasztásos sövényfalú épületek domináltak. Nagyné M. Kornélia ezt az építkezési technikát a következőképp írja le: „A fonott fal elkészítéséhez karóvázra volt szükség. Az elegyengetett házhelyen az építők a négy főfal számára négy hosszú, végükkel egymásba eresztett talpfát raktak le. Ennek a keretnek a négy sarkába függőleges ágasfát állítottak, amikre a tetőt tartó koszorúfák kerültek. A talpfához illesztették az ajtófélfákat, végül a talpfákat és a koszorúfákat néhány helyen karókkal megerősítették és a közöket vesszőfonással kitöltötték. A ház alapját képező vázat kívül-belül vastagon betapasztották, s így a fal vastagsága az 50-80 cm-t is elérhette” (Nagyné 1978a, 29. sz.). A Csallóköznek azokon a területein, ahol az árvízveszély nem volt oly fenyegető, illetve később, a 19-20. század fordulójától, az ármentesítést követően nagyobb területeken is sárfalból vagy vályogból építkeztek. Reliktumszerűen (pl. Töböréte) a 20. század közepéig fennmaradtak csömpölyeges falú sárépítmények is (Mjartan 1970). Az 1900-as és az 1910-es magyar népszámlálás a lakóépületek fal- és tetőanyagát is figyelte. Ezek az adatok szintén azt támasztják alá, hogy a szigeten elsősorban a kézenfekvő építési anyagból, a sár valamilyen változatából húzták föl az ott lakók házaikat. Lássuk erre néhány kiemelt csallóközi település adatait: A 20. század folyamán aztán egyre inkább előtérbe került a téglaépítkezés. A téglát (mór) általában háziipari szinten, helyben égették. A gútai vályogvetés és népies téglaégetés jó leírá-20. század elején épült parasztház, ma tájház. Bős (a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum archívumából)
