László Béla et al. (szerk.): Magyarok szlovákiában IV. Oktatásügy (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 4. (Somorja, 2006)
Az iskolai művelődést szolgáló lapkiadás
Magyar pedagógiai szaklapok az első Csehszlovák Köztársaságban 271 hasson a lap tartalma felett. Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás után az ilyen feltétel elfogadhatatlan volt mind a szerkesztők, mind a szerkesztőbizottság számára, s ez végül is 1993 decemberében az egyetlen szlovákiai magyar pedagóguslap megszűnéséhez vezetett. Az SZMPSZ 111. Országos Közgyűlése 1993. november 26-27-én Kassán különböző szakbizottságokat hozott létre, köztük egy héttagú munkacsoportot is, amely a Szakirodalmi és Pedagógiai-publicisztikai Bizottság nevet kapta. Tagjainak a küldöttek a következő személyeket választották meg: Csicsay Alajos (a bizottság vezetője), Fonod Zoltán, Laczkóné Erdélyi Margit, Lendvay Tibor, Máté László, Popély Gyula és Schiller Pál. (Némelyikük nem volt jelen a választásnál, de később felkérésre vállalták a szerepet, ennek ellenére nem vettek részt a bizottság munkájában.) A hét személyből rendszeresen csak hárman találkoztak, a bizottság vezetője, Laczkóné Erdélyi Margit és Lendvay Tibor. Később csatlakozott hozzájuk Horváth Géza. E bizottság az SZMPSZ elnökségétől azt a feladatot kapta, hogy a Nevelés megszűnte után - ami előrelátható volt - keressen lehetőséget arra, hogy a pedagógusok szakcikkei valahol továbbra is megjelenhessenek. Az első publikálási lehetőséget a Hét szerkesztősége kínálta fel, sőt az akkori főszerkesztő Lacza Tihamér és az említett szakbizottság vezetője egy koncepciót is felvázoltak az együttműködésre vonatkozóan. A lapnak ezután lett is pedagógiai rovata, amely 1995. április végéig, vagyis a lap megszűnéséig megmaradt. A másik lehetőséget az akkor még hetente, közel százezres példányszámban megjelenő Vasárnapi Új Szó adta meg, amelyben negyedéven keresztül (1993. szeptember 5-től november 28-ig) egy egész oldalt a pedagógiai rovat töltött ki. A feltétel viszont az volt, hogy megfelelő cikkekről a szakbizottságnak kell gondoskodnia, s ugyanakkor neki kell előteremtenie a rovat szerkesztőjének (egy hivatásos újságírónak) a tiszteletdíját. (Nem véletlen, hogy egy eset kivételével párkányi kisvállalkozók lettek azok, akik egy-egy számhoz szükséges pénzösszeget megadták, persze csak a lap hasábjának alján megjelenő reklám ellenében.) Végül valaki a szerkesztőségben kijelentette, a rovat nem illik bele a lap profiljába, amiért aztán meg is szüntették. A harmadik publikálási lehetőség Győrből, a megyei pedagógiai intézet lapjától, a Hogyan Tovább?-tói érkezett, ugyancsak 1993-ban. 1994 szeptemberétől 2002 decemberéig viszont a szlovákiai magyar pedagógusok már önálló rovatot kaptak a lapban, amelynek szerkesztését a pedagógiai intézet igazgatója és a lap főszerkesztője Csicsay Alajosra bízták. Mivel az évente ötször megjelenő folyóiratnak kétharmad részben tematikus számai voltak, a szóban forgó rovaton kívül a tervezett témákhoz is csatlakozhattak cikkeikkel a magyar tollforgatók, amit meg is tettek. Tudomásunk szerint ez volt az egyedüli magyarországi pedagóguslap (illetve lap általában), amely hosszú időn keresztül önálló rovatot adott a határon túli magyaroknak. Megítélésünk szerint e gesztus mindenekelőtt szakmai információ-csere szempontjából bírt igen nagy jelentőséggel. Annak ellenére, hogy más hazai lapok szerkesztőségeivel a publikáció lehetőségeiről nem folytak tárgyalások, mindegyik szívesen közölt pedagógiai cikkeket, amelyek alkalomszerűen jelentek meg náluk. A cél azonban az volt, hogy a pedagógusok olyan szaklaphoz jussanak, amely teljes terjedelmében kizárólag a szlovákiai magyar nevelés és oktatás ügyével foglalkozik. Pontosabban fogalmazva, önálló szakmai lapra volt igény. Az SZMPSZ Országos Választmányainak ülésein többször is felvetődött a javaslat, hogy maga a szövetség adjon ki lapot. A szakbizottság vezetője lapkiadókban dolgozó szakemberekkel költségvetést készíttetett arra vonatkozóan, évente mekkora pénzösszeg kellene ahhoz, hogy a pedagógusok szövetsége havonta megjelenő lapot tudjon kiadni. Amikor kiderült, hogy legalább évi egymillió korona az összeg, a szövetség ügyvezető alelnöke kijelentette, ezt képtelenség megszerezni, hiszen a szövetség működéséhez szükséges anyagiakat is gond előteremteni. Nem mutatkozott hát más lehetőség, mint egyes magánkiadók megszólítása, ám a próbálkozások hiábavalónak bizonyultak, mert a kiadók vezetői