Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Hizsnyan Géza: Színházk - színházi élet
96 Hizsnyan Géza és egyetlen főiskolát végzett színésze sem. A 80-as évek végének kassai produkciói kétségbeejtő színvonalúak, színház-esztétikai lag szinte minősíthetetlenek voltak. Komáromban valamivel jobb volt a helyzet, köszönhetően elsősorban a nagyobb számú és lényegesen jobb erőkből álló társulatnak. A színház szakmai előrelépését áhítók reményeit éltette az a tény is, hogy biztatóan haladt a pozsonyi főiskolával csaknem egy negyedszázad után megújult együttműködés: az 1988-ban végzett Skronka Tibor azonnal a színház egyik meghatározó művésze lett, a további évfolyamokban eddig soha nem tapasztalt számban tanultak magyar diákok (Varga Szilvia, Rancsó Dezső, Dósa Zsuzsa, Mokos Attlia, Bocsárszky Attila, Kovács Ildikó, Boldoghy Olivér). 2. AZ ÁLLAMI SZÍNHÁZAK 1989 UTÁN 1989 novembere természetesen (?) sok mindent megváltoztatott. Az első inkább jelképes értékű, mégis igen jelentős változás a kassai Thália Színpadhoz kötődik. Amint ez a társadalmi-politikai változásoknak köszönhetően lehetővé vált, „hazahívták” Magyarországról a színházalapító Beke Sándort, s 1990 februárjában az ő rendezésében mutatták be Nash Esőcsináló című színmüvét. Az előadásnak, mely Gágyor Péter távozása óta (1983) a Thália kiemelkedően legjobb produkciója volt, két - a jövő szempontjából alapvető fontosságú - tanulsága volt. Az egyik, hogy ilyen körülmények között a „semmiből” is létrehozható tisztes színvonalú előadás, a másik viszont, hogy ehhez néhány színésszel mindenképpen „erősíteni kell” (Beke a két főszerepre Boráros Imrét és Petrécs Annát hívta meg Komáromból). 1990-ben a színház önállósult és azóta Kassai Thália Színház néven működik. Az önállósult színház nehéz körülményei csak lassan változtak. Kolár Péter igazgató dramaturgnak leszerződtette a 80-as évek legsikeresebb hazai diákszínpadának (a kassai IKSZ) vezetőjét, rendezőjét Pásztó Andrást, akinek egy új, értékközpontúbb dramaturgia kialakításáért két fronton (a közönség és a társulat egy részével) is meg kellett küzdenie. A társulat „megerősítése” egyik napról a másikra nem volt megoldható, a legnagyobb probléma azonban egy határozott művészi profil kialakítására képes rendező hiánya volt. Az 1990/91-es első önálló évadban Dezsényi Péter (Steinbeck: Egerek és emberek) és Beke Sándor (Bródy: A tanítónő) rendezései azt mutatták, hogy jó rendező keze alatt születhetnek értékelhető előadások, ugyanakkor azonban egyértelműen feltárták az adott összetételű társulat - igen szűkös - művészi korlátáit is. Az „új kor nyitányát” az 1992 januárjában tartott Tenessee Williams-bemutató (A vágy villamosa) jelentette Beke Sándor rendezésében. Ez az előadás egyrészt bizonyította, amit minden színházértő tudott, hogy a jó színházhoz egy határozott művészi elképzeléssel és biztos szakmai tudással rendelkező rendezőre és jó színészekre van szükség, másrészt viszont azt, hogy igazán jó színház, színvonalas előadások létrehozására Kassán is reális lehetőség van. A vágy villamosában a Thália társulatát két főiskolás, Dósa Zsuzsa és Bocsárszky Attila erősítette (revelatív színészi teljesítményekkel), a rendezőnek azonban a társulat tagjaiból is sikerült az önmagukhoz képest legjobb (azelőtt régen, vagy soha nem látott) teljesítményeket „kihozni”. A produkciót „új kor nyitányának” neveztem, ez azonban inkább csak a kritika és az igényesebb nézők ez iránti elvárásaira érvényes, illetve - talán mindenekelőtt - a színészi teljesítményekre. A vágy villamosa az előadás gondolati és stiláris egysége, szakmai színvonala tekintetében olyan magasra tette a mércét, hogy azt sokáig megközelíteni is csak ritkán sikerült. A színészcsapat viszont az elkövetkező években fokozatosan olyannyira megerősödött, hogy a jobb szlovák illetve magyarországi társulatokkal is vetekedhetett. Ez egyrészt a főiskoláról (a már említett Bocsárszky Attilán kívül a 90- es évek közepén fokozatosan Tóth Tibor, Petrik Szilárd, Bandor Éva, majd a Komáromból átszerződött Kovács Ildikó, Boldoghy Olivér) vagy a középiskola után (többek között Kassai Csongor, Czajlik József, Kiss Szilvia) idekerült fiataloknak volt köszönhető, másrészt a társulat művészileg megújuló, illetve hosszabb-rövidebb „hallgatás” után újra színpadra lépő régi tagjainak. A régiek közül mindenekelőtt