Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Irodalom
Meseleltár kérdőjelekkel 53 tett írása: Az utolsó igazmondó és A világ legszomorúbb embere esetében pedig a túlságosan komoly etikai „mondanivaló” utalja át a történeteket a példázatok, moralitások világába. S a helyzeten a hangsúlyos, kötetzáró pozícióba helyezett Muskátlitündér sem tud sokat menteni, mivel a tündér egy az egyben kioktatja az E/l beszélőt, majd pedig otthagyja egy ilyen elmélkedés közepette: „Állok a balkonon, s nem tudom, miért állok itt, s nem tudom meg, honnan jött, hová sietett, hogy jó tündér volt-e vagy rossz. Most már nem tudok meg tőle semmit. Csak annyit tudok, hogy a muskátlivirágok közt kell állnom az idők végezetéig, s várni rá, hátha előtűnik ismét, és elmesél mindent, amit nélküle nem tudok meg soha.” A Kövesdi-mesék narrátora sajnos a legtöbb esetben túlságosan komoly felnőtt ahhoz, hogy le tudjon hajolni a gyerekekhez, és ez meg is látszik a könyvön. Kőszegi Finta László Borsómese (1994) című könyvecskéjében az elszabadult borsók okoznak problémát. Kiugrálnak a fazékból, és vonatozni akarnak. A katasztrófafilmek forgatókönyvének megfelelően kivonul a tűzoltóság, a rendőrség stb., s próbálják befogni a borsókat, ami végül is annak az anyukának sikerül, akinek a fazekából elszabadultak. A szerző magyar és szlovák (Hrášková rozprávka, 1994) nyelven egyaránt kiadott kötete egyszerű és felejthető alkotás. Póda Erzsébet Hétmesés könyvének (1997) hét meséje közül a tanító szándék legalább háromban nagyon erősen jelen van, egyet pedig - a lusta bociról szóló mesét - a koncepciótlansága tesz olvashatatlanná. A makrancos kisfiú, az Utazás Marcipániába és A kíváncsi gombácska című mesékben a transzcendens világ képviselői a középkori moralitásokban immanensnek tűnő, itt viszont durvának ható módon avatkoznak be, és sújtják betegségekkel az elkényeztetett, szófogadatlan vagy torkos kisgyerekeket, enyhébben: a beilleszkedni nem tudó szereplőket. Ráadásul mindhárom mese végén explicit tanulságmegállapítás történik, a „vétkesek” meg - nem tanulási folyamat végeredményeként, hanem a betegségtől, fájdalomtól való félelmükben - „belátják”, hogy hibás magatartást tanúsítottak. így három meséről érdemes szólni, a kötet talán legerősebb - de nem hibátlan - darabjáról, a Látogatók Hóperenciából címűről, a Cinegér és Pákosztosról és A tükörről. Ez utóbbiban és a Látogatók...-ban a szolgálatetika mint a lét értelme hangsúlyozódik. A tükör nem tud megmaradni didaktikus felhangok nélkül, azonban itt ez nem olyan bántó. A kötetbe zavaróan sok sajtóhiba került (Talentum Kiadó, Budapest). Poór József Kis Merész (1994) című munkája rendhagyó vállalkozás, hirtelenjében nem is tudnánk társát említeni az elmúlt évtized (cseh)szlovákiai magyar gyermekirodalmából: öt nyelven adja közre a hullámkirály történetét. Jó volna ismerni a szerzői intenciót, mit szeretett volna Poór József: praktikus, játékos nyelvkönyvet írni, vagy értékes szépirodalmi alkotást létrehozni, mert a létrejött változatban a kettő kioltja egymást; a kifestővel egybekötött, a nyelvtanulás céljainak alárendelve fragmentált szöveg ráadásul a logikai egyenetlenségektől sem mentes. A kötet drámaisága elvész, annál is inkább, mivel a történet során a pozitív és a negatív viszonyok nem exponálódnak, s a főszereplőnek sem kell semmilyen fejlődési utat bejárnia, külső természeti erők segítik őt kényük-kedviik szerint. Nomen est omen, mondhatnánk a szerző Versfaragó Öllé kapitányát (1991) olvasva. Nem túlzás, a főszereplő valóban faragja a verseket, figyelmen kívül hagyva a rímet, ritmust, szótagszámot. Noha posztmodem utáni korunkban a versszerüség kritériumai egyre kevésbé határozhatók meg, abban legalábbis széles körű konszenzus létezik, hogy sorok egymás alá írásából még nem feltétlenül keletkezik vers. És a főhős valóban végigverseli a 103 oldalt. Az epikai szál erőtlen, Lin, a kínai vagy a kapitány anekdotáznak vagy előadnak, s egyegy előadás után a vitorlásiskola tíz növendéke végrehajtja a tanultakat, esetleg meséket olvasnak (az előadás után!). A kötetben rengeteg az információ, oldalanként olykor tucatnyi szakkifejezés fordul elő, viszont a főszereplőkkel nem történik semmi meseszerű. Hasznosabb lett volna, ha ehelyett a fantáziátlan, erőltetett mesekeret helyett a szerző inkább egy vitorlázási kézikönyv megírásával próbálkozik.
