Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Irodalom
34 H. Nagy Péter Kétségkívül alátámasztja és elmélyíti ezt a tapasztalatot Csehy legutóbbi alkotása, a posztmodern filoszköltészet41 egyik remekműve, melynek teljes címe így hangzik: Hecatelegium avagy Amor diadalmenete tiz könyvben, melyet a híres-nevezetes Pcificus Maximus korunk porából megéledt Propertiusa, Tibullusa, Gallusa, Martialisa és Ovidiusa költött 1429 és 2005 között (2006). A kötet legékesebb poétikai eljárása valószínűleg nem a genitáliák szinonimáiban tobzódó nyelvben rejlik elsősorban (bár ez is kiemelendő nyelvi ihletettségre vall), hanem abban, ahogyan a disztichonokban írt szöveg a hiunanista költészet felől értelmezi a romantikus-szimbolista képhasználatot (pl. Ady allegóriáit). Az olvasónak tehát könnyen támadhat az az érzése, hogy bizony Csehy líraikulturális horizontja szélesebb, mint a megidézett humanista elődöké. S bár szinte biztosra vehető, hogy a kötet kedvező fogadtatása nem fog elmaradni, a kritika újabb megmérettetés előtt áll. A Hecatelegium szemléleti-poétikai komponenseinek feltárása ugyanis majdhogynem lehetetlen az esztétizáló-etizáló kritikai diskurzus örökségén belül. Eme szakmai kihívásnak való megfelelés a kortárs magyar konstruktív kritika további nagy fegyverténye lehetne. Végezetül, de nem utolsósorban egy olyan költészeti teljesítményre kell kitérnünk, mely az említett, ’90-es évekbeli antológiák megjelenése utáni periódusban bontakozik ki. Vida Gergely Tinta-palinta (1999) és Sülttel hátrafelé (2004) című kötetei szintén a lezajlott líratörténeti fordulatról adnak hírt (pontosabban már annak megtörténtét konstatálják). Főként a Sülttel hátrafelé valósít meg olyan poétikát, amely többszörös rálátást biztosít a nyelv modemitás-keretén túli anyagiságára. S teszi ezt úgy, hogy közben produktívan kihasználja például a tömegkultúra és a filozófiai tradíció, a szociolektusok és a kanonizált irodalmi beszédstílusok találkozásából adódó feszültségeket, olykor Orbán János Dénest leköröző nyelvi leleménnyel. Biztosan egyetértene ezzel Beke Zsolt is, aki szerint a Sülttel hátrafelé nem más, mint a nyelv „elvidékiesedése/elvidékiesítése”. (Beke 2004, 217-218) S itt fontos hangsúlyoznunk, hogy ez a — még korántsem magabiztosan definiálható - költészet nem abban az értelemben „periférikus”, ahogyan azt fentebb emlegettük. Mert bár beszéli a perifériák - akár nem irodalmi - nyelveit, ezt olyan, nem marginális poétikai látásmóddal társítja, amely megakadályozza, hogy bármelyik regiszter uralkodóvá váljon a többi rovására. (Azaz csak időlegesen érvényesülhet egy-egy nyelvjáték, a diskurzus azonnali megtörése, átváltása nem engedi, hogy centrumként totalizálódjon.) Ez a kitűnően alkalmazott önironizáló technika is része annak a diszjunkciónak („szétszálazásnak”), mely a látszólag referenciálisan hozzáférhető képeket is kiszolgáltatja a retorikai olvasásnak. A kötet minden bizonnyal a kortárs „szlovákiai magyar” líra egyik legfrissebb szemléletű, termékeny leágazásokat és főként kánonmódosító visszacsatolásokat ígérő változatát képviseli.42 43 Fontos még e helyütt arra figyelmeztetnünk, hogy Vida Gergely költészetében ne csak azt lássuk, hogy visszaigazolódik a posztmodern líra horizontnyitása, hanem azt is, hogy az mennyire sokrétű korszaktudat felnyílását eredményezte. A Tőzsér-, Hizsnyai-, Mizser-, Csehy-líra mellett ugyanis itt válik világossá, hogy a „szlovákiai magyar” líra képes maga mögött hagyni a modern magyar költészet megértett hagyományát. Fiiba volna, ha zárásképpen - egy-két mondat erejéig - nem utalnánk azokra a tényezőkre, melyek biztositékai lehetnek a „szlovákiai magyar” líra sokszínű, széttartó (remélhetőleg nem regresszív) folytonosságának. Fia nem látszik is még egyértelműen, hogy például a Juhász Katalin által szerkesztett ArtFALatok (2001) című antológia induló költői közül kiktől várható erőteljesebb hozzájárulás a kánonok módosulásához, biztató, hogy a Start Könyvek sorozat folyamato42 Hogy ez így van-c, arról hamarosan meggyőződhetünk, hiszen c sorok írásával egy időben kerül nyomdába a szerző harmadik verscskönyvc. 43 A sorozatban jelent meg első kötete például Juhász Katalinnak, Bolcmant Lászlónak, Zalaba Zsuzsának, Polgár Anikónak, Öllős Editnek, Mizser Attilának, Fehér Krisztának, Szeles Annamáriának, Haraszti Ágnesnek és Haris Évának.
