Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Szabómihály Gizella: A szlovákiai magyarság nyelvi helyzete
276 Szabómihály Gizella Spišská Nová Ves435), betünevek (ÚRSO, HZDS) esetében. A vélt nyelvi hiány mint probléma kiküszöbölésére használt gyakori stratégia a szlovák kifejezés zárójelben való közlése, pl.: Eladó [...] szénasodró, simító, 5-9 tonnás pótkocsik (vlečkák); Vennék 10, 12, 14- es betonvasat, valamint 4-es és 5-ös betonba való vashálót (sieťovina). Ezeknek a hirdetéseknek a feladója saját tapasztalata alapján feltételezte, hogy az olvasók nem ismerik a pótkocsi és a vasháló szavakat, esetleg nem tudják, hogy a vlečka magyarul pótkocsi, a sieťovina pedig vasháló (az adott szövegöszszefüggésben). A beszélők számára a kódváltással egy megítélés alá esnek a közvetlen kölcsönszavak436, ezek közül is elsősorban a felismerhetően szlovák eredetűek, pl. a párki (párky, ’virsli’), kopacski (kopačky, ’futballcipő’), tehát az ilyenek írott szövegekben legfeljebb stilisztikai céllal fordulhatnak elő, akkor is jelölten, például idézőjelben - amely ebben a helyzetben az elhatárolódást jelzi. A normának (normáknak) fontos szerepük van a kommunikáció hatékonyságában, a „szokásszerü nyelvhasználat ugyanis megkönnyíti a feldolgozást“ (Tolcsvai alapján Langackert idézi Heltai 2004—2005, 33), ez azonban azt feltételezi, hogy a befogadó, a szöveg címzettje ismeri az adott normát. A szlovákiai magyar beszélőközösség tagjai e tekintetben ellentmondásosan viszonyulnak a magyar standard normához: a beszélők deklaráltan a közös magyar (köznyelvi) norma alkalmazását támogatják, és elsősorban a humán értelmiség úgy is gondolja, hogy e nonna szerint beszél és ír.437 A tény azonban az, hogy a közmagyar (valójában magyarországi magyar) nonna csak ideálként létezik, a valóságban a beszélők a „szlovákiai magyar“ norma (normák) alapján alkotják és értelmezik a szövegeket. Különösen érvényes ez a szaknyelvi s ezen belül is a különböző típusú jogi-közigazgatási szövegekre. Állampolgári státusunkból eredően ilyen magyarországi szövegekkel nem találkozunk, e szövegtípusok ismerete nem része magyar anyanyelvi kompetenciánknak. A szlovákiai magyar és a magyarországi norma természetesen nagymértékben azonos, a szlovákiai magyar nyelvváltozatra azonban bizonyos lexikális és grammatikai kontaktusjelenségek a jellemzőek (ezekről bővebben 1. pl. Lanstyák 2000a, 192-226; Lanstyák 2002e). A szlovákiai magyarok gyakrabban választják a kontaktus változóknak azt a változatát, amelynek van tágan értelmezett párhuzama a szlovákban (a példákat 1. Lanstyák-Szabómihály 1997, 68-119), ez lexikális síkon többek között azzal jár, hogy bizonyos szavaknak a szlovákiai magyarban és a magyarországi magyarban eltérő a gyakorisága, megterheltsége. Ilyenek például a jutalmaz és a javadalmaz, a javaslat és az indítvány szópárok, ezek közül ugyanis a szlovákiai magyar szövegekben az utóbbiak jóval ritkábbak, mint az összevethető funkciójú magyarországi szövegekben. Ennek oka az, hogy a köznyelvben a szlovák odmena leggyakoribb megfelelője a jutalom, a návrh-é pedig a javaslat, bizonyos típusú szövegekben és szókapcsolatokban (Magyarországon) azonban a javadalmaz és az indítvány a tipikus, azonkívül az előbbi jelentése pedig a jutalom-étól eltérő. Mivel írott szövegben a szlovákiai magyar kommunikációs norma tiltja a nyilvánvalóan szlovák szavak használatát, a nyelvi hiány kiküszöbölését a beszélők (írók) legtöbbször fordítással oldják meg. így egy és ugyanazon fogalomra több magyar kifejezés is kialakul, pl.: feddhetetlenségi bizonyítvány ~ büntetőregiszter-kivonat ~ büntetés-nyilvántartási kivonat; társadalombiztosítási díj ~ társadalombiztosítási jutalék; stb. E fordítással létrejött „termi436 A kódváltás alkalmi kontaktushatás következménye, a kölcsönszó ezzel szemben állandósult kontaktusjelenség: a folyamatosan és több beszélőtől is adatolható, általában hangtanilag és adaptálódott szavakról van szó (erről bővebben 1. Lanstyák 2002b,c) 437 Alapjában véve tehát ugyanaz a helyzet áll fenn nálunk, mint amiről Holtai Pál is ír: „nem arról van szó, hogy [a beszélő] más normákat akar érvényesíteni (például a hivatalos stílusban), hanem hogy egyszerűen nem ismeri az adott nyelvváltozat normáit“ (Heltai 2004-2005, 420). Esetünkben azonban ez a megállapítás nem egyénekre, hanem a teljes közösségre érvényes.
