Fakezas József - Hunčik Péter (szerk.): Magyarok Szlovákiában I. Összefoglaló jelentés (1989-2004). A rendszerváltástól az európai uniós csatlakozásig. 2. kiadás - Magyarok Szlovákiában 1. (Somorja-Dunaszerdahely, 2006)
Hushegyi Gábor: Képzőművészet, fotóművészet és építészet
432 Hushegyi Gábor hó Gyula, valamint Lőrincz Gyula. 1945-1948 között ismét pluralitás jellemezte a honi művészeti életet, erőre kapott például a szürrealizmus (részben Szabó Gyula), az expresszionizmus (Lőrincz Gyula), Kassán pedig Collinásy György impresszionista periódusa éppen ekkor hozza legszebb eredményeit. További jelentős vesztességként értékelhető Reichenthal Ferenc távozása, aki ebben az interregnumban döntött a végső távozás mellett, élete további évtizedeit az USA-ban töltötte. 1948 után a kommunista hatalomátvétellel megszűnt a sokszínű, külföldre figyelő művészeti kapcsolatrendszer. A művészek belső igényességén múlott, hogy akár a hallgatást is vállalva kitartanak a kortárs művészet mellett. Országos jelentőségűnek - pozitív értelemben - csak Jakoby Gyula munkásságát nevezhetjük az akkori csehszlovákiai magyar alkotók közül, de többen a rendszer kegyeltjeiként sok megrendeléshez, kiállítási lehetőséghez jutottak, ám négy-öt évtized elteltével nevük és teljesítményük az országos nyilvántartásban könnyen feledhető. A magyar művészek azonban egyértelműen negatív szerepet is betöltötték az ötvenes évek szocreál művészetében: Csemiczky László a szocialista realizmus egyik legkeményebb szlovákiai szószólója volt, majd a normalizáció éveiben Lőrincz Gyula vállalta a párt érdekeinek érvényesítését az országos képzőművészeti életben. Az ötvenes évek elején a kommunista hatalom megrendelésére kialakuló magyar kulturális-művelődési szervezet, a Csemadok - Lőrincz Gyula vezetésével - a népművészetre, az amatőr művészeti tevékenységre fektette a hangsúlyt, s ezt a teljesítményt emelte a művészeti hierarchia piedesztáljára. Nem véletlen, hogy a csehszlovákiai művészeti életben tapasztalható művészeti forrongás az ötvenes évek második felében és a hatvanas években csaknem érintetlenül hagyta a magyar közeget. A nemzeti hagyományba való bezárkózás következtében a hatvanas évek új művészgenerációja is csak két országos jelentőségű magyar művésszel gazdagította a palettát - Bartusz Györggyel és Eckerdt Sándorral. Ebben az évtizedben ért pályája csúcsára a csehszlovákiai újfigurativitás megteremtőjeként tisztelhető kassai remete, Jakoby Gyula. Bartusz György pedig az országos Konkretisták Klubja tagjaként, a konkrét művészet egyik legjelesebb művelőjeként már ekkor megalkotta konceptes műveit {Kladek Gáborral közösen), valamint az akciómüvészet terén is az elsők közé tartozott. A hetvenes és nyolcvanas évek a konszolidáció évei volt Csehszlovákiában, a tömegek körében ma ismert és elismert magyar művészek többsége ekkor sok szlovák kollégájukhoz hasonlóan elfogadta a kommunista rendszer játékszabályait. Önként vagy kényszerűségből vállalt visszavonulások sora ez, több ígéretes művészpálya váltott sebességet és irányt. Művészeti szempontból ismét a két kassai alkotó, Eckerdt és Bartusz érdemel külön említést. Főképpen Bartusz, aki a hetvenes években az egyik első művész Csehszlovákiában, aki a számítógép adta lehetőségeket kiaknázta plasztikái megtervezésekor, ekkor már az idő problematikáját vizsgálja másodperc-, ill. több másodperces rajzaiban, festményeiben, amelyek a gesztusra, az expresszivitásra, az alkotó szubjektív megnyilvánulására irányítják a figyelmet. Az 1989 előtti másfél évtized nagy vesztese Szabó Gyula: az ő életművének egyik szegmensét a hagyaték gondozói tudatosan elhallgatták a nyolcvanas években. Az életmű kutatói és közreadói a korabeli politikai kurzusnak megfelelő alkotói periódust, ciklusokat, témákat, az elkötelezett művek sorát hangsúlyozták annak érdekében, hogy Szabó Gyulát fenntartások nélkül befogadják a szocialista, tehát a köztiszteletnek örvendő művészek panteonjába. A kortárs művészeti közbeszédet egy vagy akár több évtizede felvállaló alkotók, mint Bartusz György, Rónai Péter és Csudái Ivan 1989- et követően a csehszlovákiai képzőművészet meghatározó személyiségeivé váltak. Bartusz még a nyolcvanas évek elején, Csudái pedig az évtized közepe táján kötelezte el magát az új szubjektivitás, a posztmodem művészeti paradigma mellett. Rónai már ekkor az intermedialitás platformján alkotta a kép-képiség problémáját pertraktáló műveit. A rendszerváltozás hónapjaira pedig általánossá vált a konceptualista tapasztalatra építő installáció műfaja, amely a kilencvenes évekre az egyik meghatá
