Szarka László - Tóth Károly (szerk.): Alsó- és Felsőszeli a 20. században. I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában - Lokális és regionális monográfiák 6. (Somorja-Komárom, 2010)
Történelem és emlékezet a lokális közösségépítésben
Akadtak fordított történetek is. A magyarországi telepítési hivatalok a lakosságcsere 1947. áprilisi megindulása után nem tudtak azonnal mindenkinek megfelelő házat, földet biztosítani. Ráadásul azonnal beleütköztek a telepítetek ellenállásába, akik szerettek volna családtagjaikkal, rokonaikkal egy településre kerülni. A Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság 1947 kora nyarától földhivatali engedélyhez kötötte az új telephely elfoglalását, azaz megpróbálták korlátozni a Magyarországon belüli önkéntes lakóhelycseréket. Kugler József adatokban gazdag monográfiájában kimutatta, hogy az eredetileg a dél-alföldi régióba irányított felvidékiek közült mintegy 200-250 család már meg sem érkezett a kormánybiztosság által kijelölt településre vagy pedig rövid időn belül továbbköltözött. Másrészt viszont más megyékből is kerültek az Alföldre. Tanulságos Petes Gyula alsószeli telepes visszaemlékezése édesapja fordított döntéséről: „Édesapám nem akart a kitelepített svábok helyére menni és azt mondta, inkább menjünk szlovák községbe. Nagybánhegyesre irányították, de ott sokan voltak már, egy kicsi házacska jutott volna nekünk. Az öregem alaposan szétnézett a környéken, mi három napig várakoztunk Békéscsabán a vagonban, míg végre Gerendást alkalmasnak találta a letelepedésre.”61 A széliek beilleszkedése minden magyarországi településen más és más volt. Teveli adatközlőnk szerint jó ideig eltartott, amíg a széliek megszokták az új lakóhelyüket, a más gazdálkodási kultúrát. „Mink meg persze nem nagyon értettünk a szőlőhöz, hiszen a Fölvidéken nemigen volt szőlő. Úgyhogy aztán kialakult az a rend, hogy a svábok művelték tovább a szőlőjüket, mi meg tettük, amihez értettünk. Én lovas kocsival dolgoztam. Az öreg minden este megvárt, bármilyen későn is jöttem haza, kifogta a lovakat, megetette őket, úgy bánt velük, mintha sajátjai lettek volna. Fiával hármasban mindent megbeszéltünk, hisz én még kölyöknek számítottam, így hát ők irányítottak engem. Apám, aki 1877- ben született, akkor már nem nagyon dolgozott, elmúlt hetvenéves, amikor mi itt elkezdtünk gazdálkodni. Bátyám közben bevonult katonának, így hát a mi részünkről én voltam az első. Meg ezekkel a svábokkal mink úgy voltunk, mint a testvérek. Adtam nekik egy darab földet, hogy azon maguk is gazdálkodhassanak. Aztán 1948 tavaszán elvitték a magyar svábokat. Az öreget én vittem ki lovas kocsival Szakályba, de ő mindenáron itthon akart maradni, mert nagy magyar volt. Mentette magát, hogy ő magyar, magyar. De a németnek sem kellett, mert már hetvenéves volt. így aztán még ugyanaznap éjjel visszahozták őt, egy másik ember visszahozta. Ez az utolsó elvitel már nem volt olyan szigorú. Jött a csendőr, hogy hol az öreg. Hát, mondom, én nem tudom, biztos itthon van. De ahogy mondtam, végül is nem vitték el őt, itthon maradt, itthon is halt meg a házban. A fia pedig szintén sokat dolgozott nekünk, napszámban. Igen erős ember volt. Emlékszem, egyszer fél napot kaszáltunk együtt egy perc megállás nélkül ötszáz méter hosszú földön, a kétezer ölet délre lekaszáltuk. De dolgozott ő mindenfélét nálunk."62 Összességében a kitelepítettek emlékezetében a lakosságcsere fokozatosan megszelídült. Akadnak, akik szerint a Tolnába, Baranyába telepített széliek többsége jól járt. Mások látják az előnyöket és a hátrányokat, s főleg a magukra maradt idősek ma is embertelen akcióként értékelik a lakosságcserét. „Az öregek már nem tudták megszokni ezt a sokféleséget. Mink, fiatalok gyorsan megbékéltünk. Nekem szerencsém volt, jó káder voltam, mert a földek az apám nevén voltak. (...) Én az egész kitelepítésről azt 61 Petes Gyula visszaemlékezését a Békés Népe 1988. augusztus 23-i számából. Idézi Kugler 2000, http://www.mtaki.hu/docs/cdl/kugler/k_acsere.htm (Letöltve: 2010. november 30.) 62 V. S. (1929) Tevel. 117
