Szarka László - Tóth Károly (szerk.): Alsó- és Felsőszeli a 20. században. I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában - Lokális és regionális monográfiák 6. (Somorja-Komárom, 2010)
Történelem és emlékezet a lokális közösségépítésben
- emlékezete bár egyre távolabbi, de folyamatos viszonyítási pont marad. Az elhagyott szülőföld utáni honvágy egyfajta fantomfájdalomként, nosztalgiaként vagy egyszerűen csak kerek történetek formájában meghatározza a kitelepítettek narratíváit. Ezek a legtöbbször kész történetek beépülnek a helyi vagy a nagyobb közösség tudatába s részévé válnak a közösségi identitásnak. A csehországi deportáltak történetei közt például szép számmal akadnak olyanok, amelyek a cseh gazdák emberségéről, a cseh gazdaságokban megtapasztalt viszonylagos jólétről szólnak. A deportálás fő narratívája azonban - a fegyveres erőszakkal, marhavagonokban, téli hidegben való elhurcolás, a rabszolga-kereskedelem kíméletlenségét megidéző pályaudvari válogatás - eleve megakadályozza a csehországi kényszermunka emlékezetének többszólamúságát. A front elvonulása után a felvidéki magyarokat rövid ideig a tömeges elűzés veszélye fenyegette. A csehszlovák katonai és polgári hatóságok olyan légkört kívántak teremteni, hogy a magyarok lehetőleg tömegesen hagyják el szülőföldjüket és meneküljenek át Magyarországra. Mindez jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a jogfosztottság éveinek emlékezetében a védekezés, a fenyegetettség elől való menekülés két alternatívája, a reszlovakizáció, illetve a magyarországi áttelepítés vállalása közül az előbbi sokak szemében a bűnös megoldást, utóbbi pedig az „egyiptomi menekülés”, a magyarság megtartásának választását jelentette. Tény, hogy a felvidéki magyarok nem éreztek magukban semmiféle bűntudatot a visszatérő csehszlovák hatóságokkal szemben. Amikor például Vavro Šrobár pénzügyminiszter 1945. tavaszi tervezete szerint az Érsekújvár környéki magyar falvakban - Andódon, Udvardon és Tardoskedden - rögtön a háború utáni hónapokban megpróbálták saját fogataikon, szekereiken elűzni és a határokon túlra kényszeríteni a felvidéki magyarokat, akkor sem tört ki országos pánik. A szélsőséges elképzelések azonban nemcsak falvakra, hanem Pozsonyra és Kassára is kiterjedtek. Az 1936. évi 131. számú államvédelmi törvényre hivatkozva 1945. május 5-én Pozsonyban a helyi német és magyar közösség teljes kitelepítését célul kitűzve nagyszabású akció vette kezdetét.9 A két közösség tagjainak nagyobbik részét az ideiglenes pontonhídon át Ligetfaluba száműzték és az ott elkülönítve kialakított táborokban zsúfolták össze, illetve rövid úton kiutasították az országból. A ligetfalui internálótábort, amelyhez hasonló például Szereden, a korábbi zsidótábor helyén is működött, 1946 augusztusában számolták fel. Addig a pozsonyi magyarok többsége állandó ellenőrzés alatt, kötelező közmunkákra kirendelve vagy a táborba zárva élt. Hasonló folyamatok zajlottak le a kassai magyarok elüldözése, internálása során is. A szlovákiai magyarellenes intézkedéseket kezdettől fogva komoly gazdasági érdekek is motiválták. így például a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. februári rendelete, amely a szlovákiai németek és magyarok földingatlanainak elkobzásáról rendelkezett, az „szlovák föld” visszaszerzésére hivatkozva valójában a földtulajdon radikális nacionalizálását szolgálta. A két nem szláv csehszlovákiai kisebbség ellen irányuló első valóban átfogó köztársasági elnöki rendeletet Edvard Beneš 1945. május 19-én adta ki (1945/5. szám alatt), amelynek értelmében - a Szlovák Nemzeti Tanács 1945/50. számú rendeletével Szlovákia területére is szabályozottan - a magyar nemzetiségű lakosok birtokaira, üzemeire, értékes vagyontárgyaira, épületeire szlovák, illetve cseh nemzeti gondnokokat kellett kijelölni. Egy héttel később a Szlovák Nemzeti Tanács 51. számú rendelete feloszlatta az összes dél-szlovákiai magyar egyesületet s elkobzásra ítélte azok vagyonát. 9 Salner 1998. 105
