Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat

nem zárja ki, hogy voltak a nagytárkányiak között, akik már korábban halásztak ezzel a hálószerkezettel. Az egyik idős halász pl. arról számolt be, hogy a királyhelmeci halásztársulat tagjaként a Latorcán maga is részt vett azzal a tükörhálóval való halászatban, mely annak idején a társulat tulajdonában volt. Az általa felidézett módszer a húzás és a hajtás sajátos kombinálása: a háló egyik végét csónakról vontatták, másik végét a parton tartotta egy ember, s ha bokros részhez értek, azt körülkerítették, a halakat megzavarták - így akár egy kilométert is haladtak lefele. Egy vitájukról is beszámolt a maga szakértelmére felettébb büszke informátorom: társai olyan „húzóhálónak” tekintették a tükörhálót, melyből, mivel úgyis benne marad a sűrű szemű hálóba belegabalyodott hal, elég a legvégén kiszedni a zsákmányt, ő azonban bebizonyította nekik a maga igazát: egy csónak haladjon a háló mellett két emberrel (akik eveznek), egy ember pedig folyamatosan szedje kifele a halat menet közben, mert különben sok elmenekül belőle: „lehet, hogy három benne marad, de egy kivergődik." A tükörháló múltba (lehet persze, hogy csak az 1960-1970-es évekbe, a halászattársulat működési idejébe) nyúló előzményét egyébként nemcsak ennek a emlékezésnek alapján tudom valószínűsíteni - D. Varga László is jellemzőnek találta az Ung és a Latorca hagyományos halászatára (D. Varga 1984, 63; D. Varga 1989, 64; D. Varga 2004. 57-60).

Ha ahhoz viszonyítunk, hogy mennyire gyakori volt s mind gyakoribb lett tiszai vagy dunai használatuk a közeli múltban (Vő. Sólymos 1965, 122-134; Szilágyi 1995, 138-162), a varsafélék aligha tartoztak a nagytárkányiak „fő szerszámai” közé: akik ismertetni tudták a formáját, s használatával kapcsolatos személyes tapasztalataikra hivatkoztak, visszatérően arra utaltak, hogy a „magyar oldalon” sokkalta gyakoribb. Ha pedig azt kérdeztem, hogy hány varsája volt egy halásznak (ami a Tisza mentén logikus kérdés, hisz egy-egy halász varsa-készlete évtizedekkel ezelőtt akár a hatvanat-nyolcvanat is elérte23), nem értették a kérdést: azt próbálták felidézni, hogy kinek volt egy-egy varsája abban az időben, amikor még nem tiltották.

A vesszővarsa, bár emlékeznek rá, formája bizonytalan - alighanem ritka fonású lehetett, ahhoz hasonló, amilyet a Közép- és Felső-Tisza vidékén a 20. század közepén még használtak (Ecsedi 1934, 147-150; Szilágyi 1995, 150-151). Ahogy a csíkvarsa (4. ábra), melynek alighanem utolsó példányát egy nagytárkányi magángyűjteményben láttam, adatközlőim csupán emlegették,24 szintén olyan formájú (sűrű fonású, „tarajos” vesszőkas) volt, mint a Tisza mentén másfelé is.25 A hálóvarsa 3-4-5 karikás (a karika régebben veresgyűrű (Cornus sanguinea) vessző, újabban drót) és egy- vagy kétszárnyú volt. A bizonyta23 Szilágyi 1995, 161. - A Latorca mentén is akadtak olyan varsás halászok a közelmúltban, akiknek 80, illetve 30 hálóvarsájuk volt: D. Varga 2004, 78.

24 „Csíkvarsa, az direkt csíkra vét, az olyan vót, mint egy rendes nagy kosár, olyan varsa, és sűrűn befonva. "

25 PL: Herman 1887, 208; Szabó 1918, 119-121; Gönyey 1926, 19; Ecsedi 1934, 226-231; Nyárády 1938, 171, 383; D. Varga 1984, 66; D. Varga 2004, 41-42.

366