Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat

jobb lett vóna, ha ú'k nincsenek ott, és átmegyek,15 mert ahogy gyött be a toroksáncrúl, azon szítták a vizet az Új-Tiszábúi, azon engedték be az ócska Tiszába, én azon a parton, ha átmegyek, én ott fogok 50 kila halat. ” Amit - élményelbeszélésének belső logikája szerint - az bizonyít, hogy tárkányi ismerősei, akik véletlenül megtudták: érdemes oda kimenni, másnap szintén tapogattak, s egyikük „átment a határon, mán azon a sáncon, amit mondtam. Minden borításnál rúgta meg rúgta szijjel a tapogatót! Hát mán rígi vót, fízfábúl vót - minden hal szíjjel rúgta a tapogatót, minden hal elment. A. egyedül fogott vagy tizennyó’cat, mert neki jó vót a tapogatója.”

Egy másik élményelbeszélés azt részletezi, hogy a viszonylag mély vízben tapogatva egy kis halászrafinériával hogyan lehet megfogni a tapogatóból könnyen kiugró pontyokat: „Mert a ponty, ha észreveszi, hogy lebontja az ember, kirepül belőle, van mikor sikerű neki. Kisemelőt vagy szákot... hálót, olyan nagyszemú't tettünk a tetejire, hogy ne tudjon... Én meg: beletettem a féllábom, megrugtam, és az inggel lebontottam a száját, vót egy ingem, jó nagy, hosszú ing vót, be vót gombolva. Leszorítottam, belenyúltam és kivettem... Hát mély vót a víz, nem lehetett elérni az alját, le kellett vóna bújni utána, hát így könnyebb vót, meg hamarabb vót. Az ember mihelyt beletette a lábát, mán be is borította az inggel. Sokszor bele se ért az embernek a lába, mán a potyká a hóna alatt vót. Csak belenyúlt, kigombolta az inget, és beleugrott... Kivettem, és mán tettem a tarisznyába. Vászontarisznya vót az embernek a vállán, mert akkor azt használták mindenütt, nem vót táska, az én koromba iskolába is csak úgy jártunk tarisznyával. ” Hasonlóan elterjedt volt szerte a Kárpát-medencében, míg a halászgyakorlatot radikálisan korlátozó törvényi rendszabályok illegalitásba nem kényszerítették használóit, a szigony: a hosszú nyélre erősített, két-, három- vagy többágú vasvillára emlékeztető, szakával ellátott szúróeszköz.16 S bár a tilalom ellenére (és a törvénytisztelő halászok ellenérzésétől függetlenül, hiszen igen roncsolta, nehezen értékesíthetővé tette a vele fogott halat, tehát könnyű szívvel lemondtak a használatáról) számon tartott eszköze maradt az orvhalászoknak, a míves kovácsmunkával készült, hagyományos formájú szigonyok mellett/helyett a házilag barkácsolt, vasvillából átalakított eszköz-változatok lettek az igazán jellemzőek. A 20. századi szigony-használatnak ezek az általános (a néprajzi dolgozatokban sokszorosan leírt) jellemzői ismétlődnek a nagytárkányiak vélekedésében: adatközlőim egy része, bár hallott ilyen eszközről, tagadta, hogy errefelé használták volna, mások viszont ismerték, alkalmilag használták, sőt - a felkutatott régi szigonyok mintájára - bármikor használhatóvá tehető, nyélre szerelhető új darabokat is készített egyikük (2. ábra).

15 Úgy érti, hogy a határvízen a középvonalon van az elméleti határ, s halászás közben, ha senki sem látja, „áttévedhet" a magyar oldalra: amikor meglátta, hogy jön a határőr, igyekezett vissza - „lehetett átmenni, csak a vízbűi nem vót szabad kimenni. "

16 A szigonyos halászatról és 20. századi megítéléséről lásd pl.: Ecsedi 1934, 160-166; Gönyey 1937, 171-183; D. Varga 1989, 61-62; Szilágyi 1989, 49-53; Szilágyi 1995, 30-43; Bellon 2003, 44; D. Varga 2004, 46-49.

359