Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat

sőujjával fogja, mutatóujja van elöl], mint a satu, nem létezik, hogy a hal ki tud menni, ha máshol, a farkánál fogja meg, az kicsúszik, és nemhogy emelni, rögtön lefele nyomni a fejét a sárba, hogy a farka felfele legyen, akkor nem tud előrefele csúszni, mert akkor neki a fődbe kéne menni, hátrafelé nem tud úszni a hat. "10

Az állóvízben felfedezett termetes hal (legjellemzőbben a csuka) leütésének, s amíg kábult állapotban van, megfogásának egy speciális módszere Közép- és Észak-Európa szerte, így a Kárpát-medencében is a közelmúltig jellemző maradt: a vékony, áttetsző és hómentes jégen át meglátott halat a jégre mért ütéssel kábították el, s gyorsan léket vágva kiemelték.11 A nagytárkányi halászok-horgászok - gyermekkorukban s azóta is, ha megfelelő alkalom adódott - ugyanolyannak ismerték a felettébb egyszerű módszert, mint más vizek mentén élő társaik. Néhány részmegfigyelésüket mégis érdemes felidézni: baltával, s inkább az élével, mint a fokával kell ráütni a jégre, mert a „dübbenístúl nem izéi meg a hal, az élivei igen, pláne jó éles baltával. Csukának például ha ide vágott a feje mellé, százszázalékos, hogy ottmaradt”. És „iparkodni kell kivenni, mert ahogy az ember vágja ki azt a veket, kap egy kis levegőt, oxigént, odébb megyen, hiába fogja keresgetni, elmegy. Az úgy van: mikor fejjel vannak kifele a parthoz, akkor ütni, ha tovább megy a partnak, menjen. Mert ha bent, mélyebb vízen üt az ember, megbódul, aztán odébb csúszik. ”

Ugyancsak az ősidőkből ered s a vadon termő növényekben levő hatóanyagokkal kapcsolatos botanikai tudást feltételez a víz, illetve a hal megmérgezésével végzett halfogás.12 A mérgező növények - a helyben gyűjtögetettek is, az importból származó halmérgek is - 20. századi alkalmazását azonban a halállomány védelmét célzó szigorú törvényi tilalom jelentősen visszaszorította az egész Kárpát-medencében, még az orvhalászok körében is. Akik (ebben egyetértve a hatósággal) értelmetlen hal pusztításként ítélték el, hogy az ivadékok is áldozatul esnek, s a megmérgeződöttek nagyobb részét nem lehet megtalálni: értelmetlenül pusztulnak el. Természetes tehát, hogy aki a nagytárkányiak közül ismeri ezt a fogási módot, a vele kapcsolatos elítélő véleményét is megfogalmazza: „megszárították a maszlagot, mert az a mezőn terem - mostanába nem láttam, itt is vót, termett a disznólegelőn, elhagyott őszeken... Ez úgy néz ki, mint a paszúj, majdnem, abba vannak ilyen szemek, azt meg kellett szárítani, azt megdarálták, úgy főztek belőle valamit. Összegyúrták tésztával vagy akármivel, beétettek, ezt a hal felvette, és utána... Ez olyan lutria vót, mert lehet, hogy itt megette, amott megbódult. ” Azt is halfogási lehetőségként tartották számon a tárkányiak - ahogy más vidékek alkalmi halfogói is -, hogy kenderáz-10 A kézzel való halfogás módszere hasonló volt az Ung, Latorca, Labore folyókon is: D. Varga 2004, 34-35.

11 Összefoglalóan: Szilágyi 1963 - A módszer a Felső-Bodrogköz kisebb folyói mentén is ismert: D. Varga 2004, 36.

12 A mérgező halászatról összefoglalóan: Gunda 1966; Szilágyi 1989, 42-44. - Felső-bodrogközi adatok: D. Varga 2004, 38-39.

355