Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat

nek attól a pszichikai kényszertől, hogy a „mába” - a 2004. nyarán végzett gyűjtéseim jelen idejébe - akarva-akaratlan belejátsszék a néhány évtized előtti közelmúlt eszményítése: bár sorra-rendre a jelenre hivatkoztak informátoraim élményelbeszélései, nekem, a hallgatónak, tudnom kellett - beszélgetőtársaim feltételezték rólam ennek folyamatos figyelembe vételét -, hogy az elmondottaknak csak a „múltban” lehet érvényessége, hisz ma már „minden” más. Másik oldalról pedig a Holt-Tiszára vonatkoztatott múlt-jelen szembeállítás segített abban, hogy minden részletkérdésben meglegyen - a néprajzi hitelességgel kapcsolatos szakmai elvárás értelmében - a határozott különbségtétel az „itthoni” és a más halászóvizeken szerzett, a tudás-egészbe beépült személyes tapasztalatok között. Számon kell tartania ugyanis az olvasónak, hogy informátoraim korántsem csak a Holt-Tiszában halásztak! Mivel „régen", amikor még nem volt „kötelező” a sporthorgászat, a halászati eszközöket is szabadon használhattak, előbb a királyhelmeci, majd onnan elszakadva az ágcsernyői halásztársasághoz tartoztak a tárkányiak, joguk (s a baráti kapcsolatok miatt gyakorlati lehetőségük is) volt rá, hogy a Latorcán halásszanak. És folyamatosan lehetőségük volt, ha elkerülték a konfliktust a határőrizeti szervekkel - mert az is határvíz, csakúgy, mint a Holt-Tisza egy része - az Élő-Tiszán való halászatra is.

És azt is feltételezték rólam beszélgetőtársaim, hogy ugyanúgy értelmezem az orvhalászat fogalmát, mint ők. Azaz: ha észreveszem is (mellesleg: nehéz lett volt nem észrevennem, hisz tüzetesen tanulmányoztam az orvhalász-mentalitást. Vő.: Szilágyi 1989), hogy az általuk részletesen ismertetett orvhalász-praktikákat nem - nem csak - az éppen nyilatkozó által szavakban elítélt „ismeretlen személyek” alkalmazzák, hanem olykor ők maguk is éltek velük, noha egyébként (mi más lehetne?) becsületes sporthorgászok, nem kiáltok azonnal halellenőr után. Elfogadom megmásíthatatlan realitásnak, hogy vannak horgászok, akik így fogalmazzák meg nemes szenvedélyük indítékát: „A halászszenvedély az, amikor maga megfogja. Letette a varsát, s mikor kedve tartotta vagy ideje tartotta, akkor megnézte, és ezzel le vét tudva? Az nem halászat. A halászat az, amikor leülök, ha van jó barát, akkor egymás mellett, elbeszélgetünk, egy kis szalonnát megsütünk, egy csepp bort megiszunk, és akkor: lássuk hogy viszi a dugót! Ez a halászat!” És vannak olyanok is, akik nem tudnak, nem akarnak lemondani, hiába a szigorodó tiltás, azokról a halászmódszerekről, melyekbe annak idején belenevelődtek. S akik a zsákmány mennyiségén, nagyságán, piaci értékén, nem pedig a megszerzéséért folytatott küzdelem sportszerűségén, a halnak is esélyt adó lovagias magatartáson mérik a halászkodás eredményességét, sikerét.

Persze a tárkányiak is öntudatosan kinyilvánították: nem ők, hanem azok a feketehalászok, akik „minden éjjel rakik le azt a tükörhálót, négyet, ötöt, tízet. Hát hol van az engedély? Itt olyan feketehalászat megy, hogy nem is képzeli el maga, hogy itt mi van!” Azaz: nem az alkalmanként szabályt szegő, hanem az az orvhalász, aki a leghatékonyabb „célszerszámokkal” szerelkezik fel, hogy minél nagyobb hasznot remélhessen. Indulatosan kérdezik tehát: a gyerekek lennének az orvhalászok, akiket az ellenőrök zaklatnak? „Eltörik a botot a pulyák-349