Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai

nagy pénzi látszik. Nem jó viszont, ha nagyon sűrű a tojáshéj rostja (szövete). A kotló fészke a régi házakban, az 1950-es évek végéig a konyhában volt elhelyezve, utóbb már a kamrába került. Az ültetés előtt 2-3 napra a fészekre teszik, de csak 1-2 tojást tesznek alá. Ha jól ül, akkor a kotló méretétől függően kerül alá az általában 19-25 - mindig páratlan számú - tojás. A próbaültetésnél elhelyezett, később eldobott tojást Nagytárkányban számosán polozsna néven említik, de többen vannak, akik a tojó tyúkok fészkébe tett tojást nevezik fgy, ami azt a célt szolgálja, hogy azok ne tojjanak el.

Ahogy a magyar nyelvterületen általánosan, a baromfiültetést Nagytárkányban is számos hiedelem övezi. Máig ismert, hogy a karácsony esti vacsoránál egy családtagnak mindig ülve kellett maradni az asztalnál, s mondogatni: - Az én tyúkom mindig tojjon, a tied csak kotkodáljon! Megkülönböztetett jelentősége volt a kotlóültetés és a kikelés idejének: a májusi csirkét sipogósnak, fososnak tartották, a gabonavirításkor vagy a bodza virításakor kikelő csirkék pedig könnyen elpusztulnak. A márciusi csirke volt a legegészségesebb, meg az, amit a kazal alá ültettek (július-augusztus). Az a jó, ha a frissen kelt csirkék a holddal együtt növekednek. Közismert, hogy a tojásokat férfikalapban vagy sapkában vitték a fészekbe, hogy sok kakas keljen, legyen mit levágni. A csirkék és más aprójószágok védelmére szolgáló borítókat helybeli cigányok készítették a vízparton vágott fűzfavesszőből.

A mai tárkányiak nem ismerik annak a parányi tojásnak az elnevezését, amit alkalmanként a tyúkok tojnak a tojási időszakuk befejezése előtt. Közismert viszont, hogy ezt a tojást - egyesek szerint háttal állva - át kell dobni a háztetőn keresztül a szomszédba.

A víziszárnyasok tenyésztő körzetei hagyományosan a folyóvizekhez és a holtágakhoz kapcsolódnak (Paládi-Kovács 2001, 775). A Tisza, a Bodrog és a Latorca mente vízjárásai és vízállásos területei kitűnő feltételeket biztosítottak a liba és kacsa tartására. Nagytárkányban főleg a Hótt-Tisza nevelt nagy számú szárnyast, de a Cigánygödör - a falu jelentős része az ott készített vályogból épült fel - és más névtelen tokák, vízállások hasznosítása is általános volt. A vízinövények, apróbb állatok mellett a környező rétek növényzete is fontos táplálékot jelentett: a tárkányiak külön hangsúlyozzák a csorbóka (pitypang: Taraxacum officinale) jelentőségét. A libák és kacsák legeltetésére azonban csak a vízhez viszonylag közel lakóknak volt lehetőségük, a parasztgazdaságok egy része a baromfiudvarban nevelte a libát, kacsát is. Ezeket az állatokat a tollazat fosztása előtt legalább egy alkalommal lehajtották megfüröszteni a Holt-Tiszára. Közös libanyájakat nem szerveztek, mindenki csak a maga állatcsapatát hajtotta a vízre, s az állatcsapatok naponta hazajártak. Adatközlőink szerint inkább csak „elengedték világgá: a liba magától lement a vízre, meg hazajött". Bár voltak, akik a kiscsirkéket is lejegyezték - valamelyik lábujját vagy a sarkát csonkították meg kissé -, de a kihajtott kislibák és kiskacsák pápérját (úszóhártya) hol egyik, hol mindkét lábán megjelölték.

Libát és kacsát szinte mindenki tartott még a közös gazdálkodás időszakában is. A tárkányiak a magyar és az újabban elterjedt cseh liba tartására emlé325