Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai
közi falvak között határozott különbségek voltak még a 20. század során is, jóllehet az első világháború után mindenütt fejlődésnek indult a gazdálkodás ezen ága. A termőterületek mérete összefüggött a termesztés technikájának színvonalával, változásával, a nagyobb termőhelyeken századunkban már dinnyéseket alkalmaztak. A dinnye Nagytárkányban is a homokos térszínek, különösen a homokhátak partosabb részeinek hasznosítására szolgált - a lábba inkább tököt vetettek -, de a művelése sajátosan kötött rendbe illeszkedett. A dinnye alá ugyanis trágyázni kellett, ezért helyét évente változtatták, utána pedig akár 5-6 évig is gabonát (rozs) vetettek újabb talajjavítás nélkül. Ez szülte azt a gyakorlatot, hogy kisebb dinnyeföldet azok is kaphattak a gazdáktól, akiknek nem volt földjük, vagy megfelelő dinnyeföldjük: megtrágyázták és egy évig művelték a dinnyét, majd „visszaadták” a területet a gazdájának. A Bodrogközben a második világháború után egymás mellett élt a dinnye magról való vetésének és palántázásának gyakorlata. A nagytárkányiak nem palántáztak. „Itt senki nem palántázta a dinnyét régen. Kiárkolták a helyét, tettek bele egy fél veder magföldet, belelöktek két-két szem magot, egy-másfél méter távolságra. Mikor kikelt, általában három alkalommal kapálták. Volt, aki leszedte az oldalhajtásokat, mások meg szerették, ha indás volt. Főleg görögdinnye termett, a sárgadinnye kevés volt. Fajtákat nemigen ismertek. Nagy, gömbölyű dinynye volt itt, apró magvakkal. Olyan nagyok voltak, hogy három nem ment bele egy furikba. Voltak csíkos, hosszabb forma dinnyék is. De inkább a fekete héjút termelték.”16 Emlékeznek az idősebbek a Bodrogközben korábban szívesen művelt kaszadinnye termesztésére is. „Voltak csíkosok, ami magyarban is van, de a legtöbb a korán termő, vékony fekete hajú dinnye volt. Volt hosszú kaszadinnye is. Régen nem adták el, mindenki magának termelte a dinnyét. Magról vetették, nem palántázták. A gyepkockázás az 1980-es években jött be: a legelőn vágtuk ki. Abban 2 héttel hamarabb termett a dinnye. Korábban magunk szedtük meg a magot is. Hajó idő volt, akkor kicsiráztattuk a magot, úgy vetettük el. Szilon harisnyákba tettük, meglocsoltuk, és betettük a párna alá, ott csíráztattuk. 2 nap alatt már kicsit csírázott. De vigyázni kellett, hogy jó időben és jó földbe kerüljön a csíra, mert különben tönkre ment az egész termés. Május 20-ig elvetették a dinnyét. De fagyosszentek után volt a legjobb. A fészket istállótrágyával csináltuk meg: kis gödröt csináltunk, bele a trágya, rá egy kis homok, arra a mag, és betakarták. A trágyának nem volt szabad érni a növény tövét. Meg érett trágya kellett hozzá, nem friss. 3-4 szemet tettünk egy fészekbe. A dinnyét minden eső után meg kellett kapálni, főleg a homokon. Mikor 3-4 levelében volt, akkor csak 2 szálat hagytak. Mikor jól megfutott, akkor az indát leföldelték, hogy a szél ne forgassa fel - ezeken a helyeken általában újra letövedzett. Volt, hogy visszacsíptük a hajtást, és a megerősödött oldalhajtás hozta a termést. A tövek között kellett 1-1 métert hagyni. Sorolóval jelölték be a tövek helyét.”17 16 Gönczi Béla (1930) 17 Rinkács István (1928) 304
