Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai
Tanulságosak Borsos adatai a jelzett időszakból a kataszteri jövedelem mértékéről és növekedéséről is Gövedelem/kh): Év SzántóRét LegelőKert Szőlő Erdő Teljes határ Határ jövedelem növekedése Növekedés 1855-höz 1855 131 1883 222 120 101 739-120 195 1,49 1913 736 341 184 665 1200325 687 3.52 5,24 (Borsos 2000, 15. táblázat) A Tisza szabályozásával és a vízrendezéssel természetesen nem zárult le a természet és az emberi tevékenység sajátosan ambivalens viszonya. A folyó állandóan alakította, formálta a medrét és a partot: nagy területeket szaggatott le a Tisza-kertből, s jószerével áthordta a túlsó, magyar oldalra. Ha későn jött az áradás, alaposan befolyásolta a vetések sorsát, a növénytermesztés sikerét. Sokfelé szabdalják ma is apróbb-nagyobb vízállások a határt, nem ritkaság, hogy a búzaföld semlyékes, sásos-nádas mélyedést övez (1. kép). Csapadékos esztendők után új vízállásos részek alakulnak, amelyek évekre megnehezítik egy-egy határrész művelését. Maga az áradás jellege és hatása is átalakult: adatközlőink szerint amíg az 1950-es években még szinte megtermékenyítette a gyümölcsöskertek talaját, ma már rossz áradások vannak, amelyek tönkreteszik a talajt. Gönczi Béla (1930) erről így vélekedik: „Megváltozott a Tisza vize, én azt állapítottam meg, hogy már nem hasznos a víz. Ha ezelőtt kijött a víz, utána olyan termés volt, hogy az csuda. Most meg nem, inkább árt. Eltűntek az erdők a Kárpátokban, ahonnan hozta a hordalékot az eső, ami mind trágya volt. Most ha leesik az eső, másnap már itt van a víz. Korábban a belső oldalt soha nem kellett trágyázni, még ha dohányt ültettünk, akkor sem trágyáztuk.” A vízrendezés históriájából számos, jószerével folklorizálódott történet maradt fent, ezek közlésétől itt - a levéltári forrásokkal való összevetés hiányában - eltekintünk. Néprajzilag azonban érdekes, s további kutatást igényelne a mai generációk sajátos viszonya a korábbi állapotokhoz, s az azok között élő elődökhöz. A vízjárta táj egykori arculata, a kiterjedt legelők és kaszálók nagy állatállománya, a vízen túli települések lakóival egykor meglevő kapcsolatok éppen úgy a helyi tradíció fontos részei, mint a Tisza hátán úszó tutajok rakománya és a ruszin vagy román tutajosok, vagy a rossz kocsma egykori vendégei. Mindezek a változó tájhoz való kulturális viszonyulás elemei, a nagytárkányi hagyomány múló emlékei. A határhasználat átalakulása azonban nem egyszerűen az okszerűbb gazdálkodás és gondolkodás következménye, hanem sok vonatkozásban a szociális helyzet, az egészségtelen birtokstruktúra folyománya. A nagybirtokok szorításában a 19. század második felétől folyamatosan növekvő népesség1 csak növelte a szűkös határ birtoklásának ellentmondásait: a nagy amerikás kivándorlás a földhöz jutás jószerével egyetlen reménységét jelentette.2 Ezen a helyen csak 1 Lásd a kötetben Tamás Edit tanulmányát. 2 Legenyei Bodnár Péter szerint 1911-ben a falu lakosságának 15,5%-a volt külföldön. Közli: Borsos 2000, 28. táblázat. 293
