Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Bona Bernadett - Páll István: Nagytárkány népi építkezése
tapasztott vesszőfal, villával rakott sárfal, esetleg vert fal is, mint előre megformált és kiszárított vályog. Ami gondolkodóba ejtő, az a környező települések közül Ágcsernyőn összeírt 19,2%, Kistárkányban 27,7%, vagy a szabolcsi, szintén Tisza menti Ágteleken talált 56,5% „fa vagy más” falú lakóépület. Mivel területünk nem tartozott a faépítkezési övezethez, így feltehetően favázas sövényfalú lakóházakat regisztráltak ily módon ezeken a helyeken. Mindenesetre a Néprajzi Atlasz 222. térképének adata szerint Cigándon, Lácacsékén, Zemplénagárdon a földfalak között a vályogfal és a deszkák közé tömött fal (általános szóhasználat szerint vertfal) volt az uralkodó a 19-20. század fordulóján, így feltételezhetjük, hogy Nagytárkányban is ezt a faltípust írták össze ilyen nagy számban. Kőből vagy téglából csupán 10 épület készült (5,8%), ami ezen építőanyag helyben nem található voltából fakad (a legközelebbi kőbánya a légvonalban alig több mint 10 km-re fekvő [BodrogjSzentesen található, ahol viszont a lakóházak több mint 99%-a volt kőfalú!). Ami érdekes még, az az épületek fala alatti alapozás: bár a falakat alig, azok alapját nagyobbrészt kőből rakták. 107 vályogvagy sárfalú ház rendelkezett kőalappal, az épületek közel 2/3-a (62,6%), míg elég magas volt a mindenféle alapot nélkülöző vályog- vagy sárfalú házak aránya (közel 1/3, azaz 31%). Bizonyára a kő könnyen megszerezhetősége miatt nincs adatunk a településen nagyobb mérvű paticsfalépítésre, hiszen a kőalap megvédte a vályogfalat a felvizesedéstől. Ilyen magas szilárd alapozási arányt a szomszédos települések közül csak Kistárkányban (53,6%) és Salamonban (53,8%) írtak össze, míg az egész Bodrogközi járás adata 49,3%-ot mutat (MStatKözl. 1. k., 1902. 262-265). A falak fölé boruló tető formája a Bodrogköz déli részén kontyolt (mindkét végén eresztett), míg közelebbi környezetünkben felső csonkakontyos megjelenésű volt a Néprajzi Atlasz adatai szerint (Barabás 1987, 252. térkép). A szomszédos ungi Tiszaháton is a felső csonkakontyos („svábos” végű) vagy a tűzfalas, nyeregtetős („frontos” végű) épületek domináltak, a szegényebbeknél azonban igen sok „lapos végű" (ez a környező területek meglevő vagy ábrázolásokból ismert lakóháztípusai közül feltehetően a kontyos formát jelentette) magyar házat látott a századfordulón Deák Geyza (Deák 1910, 192). A tetőhéjazat szinte egységesnek tekinthető a tárgyalt terület falvaiban. Az errefelé általában nemesi és közösségi épületekre jellemző hasított zsindely felhasználását csak a módosabbak engedhették meg maguknak, s az egyházi épületeket is ezzel az anyaggal fedték. A jelenleg is ismert kész, már hornyolt fenyőzsindelyt - mivel a területünkön nem voltak fenyőerdők - a 19. század közepétől a máramarosi vagy a beregi hegyekből a Tiszán leúszatott készletekből szerezték be, ami megdrágította alkalmazását. Hasonló módon jutottak a területre a fűrészelt fenyőáruk is, amit ugyancsak a tehetősebbek használtak fel építkezéseiknél. A szegényebb sorúak leginkább náddal fedték épületeiket, bár a mocsarasabb részeken a gyékény használata is előfordult. A talajadottságok miatt - viszonylag kis mennyiségű gabona termelése - a szalmával, zsúppal való tetőfedés itt nem volt gyakorlatban. Az 1900-as népszámlálás épületstatisztikai kérdéseire adott válaszok - a falak anyagához hasonlóan - nem adnak tökéletes képet. A tendencia mégis igen 276
