Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Csíki Tamás: A megtelepedés útján. A nagytárkányi zsidóság a 18 - 19. században
leg a református elemi iskolába jártak (izraelita népiskola nem alakult Tárkányban), ami az integráció újabb eszköze lehetett. (Ezzel összefüggésben említjük, hogy az 1870-es népszámlálás adatai szerint a 18 éven felüli zsidók harmada írni és olvasni sem tudott, további 13%-a pedig csupán olvasni tanult meg.)15 A közösségi életet nemcsak a közös tanulás divergenciája, hanem a vallásgyakorlat eltérései is bomlasztották. Az izraeliták egy része ugyanis - egyre inkább csak az ünnepeken - askenáz rítus szerint imádkozott (maguk az ünnepi szokások a 19. század második felében profanizálódtak), míg a haszidok külön imaházban tartották istentiszteletüket, s az életmódban, a vallási hagyományokhoz kötődésben is növekvő különbségeket feltételezünk. Csupán az étkezési szokásokra utalunk: a mélyen vallásosak a metszőhöz vitték állataikat (a baromfit) rituális vágásra, vagy Fuchsék izraelita szakácsnője feltételezhetően szintén kóser konyhát vezetett, mindeközben az 1870-es összeírás szerint a családok harmada tartott saját fogyasztásra egy-két sertést.16 Ennek alapján a beilleszkedés és az elkülönülés egyszerre jelen levő elemeire következtethetünk. A kezdeti, a ’Sennyey-portákra telepedéssel összefüggő szegregáció megszűnt, az 1830-as, ’40-es évektől az izraeliták a településen szétszórtan, az össznépesség foglalkozási státusa szerinti térbeli lokalizációt követve helyezkedtek el. Sőt, miként láttuk, a napszámosok és a szolgák közös portákon (házakban) laktak, az ezeken levő gazdasági épületeket együtt használták, ami nemcsak egymás szokásainak megismerését, hanem a mindennapi (szorosabb) kapcsolatok állandósulását alapozta meg. Hasonlóképpen, az izraelita családokban alkalmazott keresztény szolgálók, vagy Fuchs és Burger bérgazdaságában foglalkoztatott napszámosok is a közeledéshez, az esetleges előítéletek oldásához járultak hozzá.17 A nyelvhasználatot vagy a nyelvváltás folyamatát nem tudjuk rekonstruálni, amire a dualizmus kori népszámlálások bevalláson alapuló anyanyelvi adatai egyébként sem alkalmasak. Az mégis szembetűnő, hogy miközben 1880-ban Zemplén megyében az izraeliták kb. 54%-a vallotta magát magyar és 32%-a német anyanyelvűnek (ami a jiddissel azonosítható), a nyelvhatáron fekvő Tárkányban az adatok - mindössze 6 német anyanyelvű regisztrálásával - a nyelvi homogenizációra utalnak.18 Ezt a nyelvi integrálódás, a lokális-kommunikációs kapcsolatok jelének tartjuk, ami azonban nem azonos a (magyar) nyelvhasználat kizárólagosságával, még kevésbé a strukturális asszimilációval. Ezzel összefüggésben a rítusnyelvre vagy a családok egy részénél a belső érintkezésben megmaradó jiddisre hivatkozunk, valamint arra, hogy a két évtizeddel későbbi (1900-as) népszámlálás anyanyelvi adatai, amelyek talán alkalmasabbak a nyelvi identitás kifejezésére (a feltett kérdés: mi az anyanyelve, azaz amit „magáénak vall s a legjobban és legszívesebben beszél”: Gyáni-Kövér 1998, 15 MOL XV 16. X 6952 B 1586-1720 Nagytárkány. 16 MOL XV 16. X 6952 B 1586-1720 Nagytárkány. 17 Minderről részletesebben, más rurális társadalmakat bemutatva Csoma-Lőwy 1994, 98-125; Sozan 1984, 8-17; Nagy 1904, 174-205; Kövér 2004, 30-36. 18 A Magyar Korona Országaiban az 1881. év elején... I .köt. 522-637. p.; II. köt. 381. p. 191
