Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Frisnyák Sándor: Táj és ember
kat Kis- és Nagytárkány határában kezdték: 1848-ig elkészítették a Nagytárkány és Révleányvár közötti árvízvédelmi gátat. A folyószabályozás állami feladat volt, a munkák irányítását a nagytárkányi osztálymérnöki hivatal végezte (Ihrig 1973). Az átvágások építése 1854-ben kezdődött a tárkányi kanyarulatrendszert átmetsző ún. vezérárok kimélyítésével (6. ábra). A vezérárok kézi erővel és csak a kis víz szintjéig leérő fenékszélességgel készült (Ihrig 1973; Lászlóffy 1982). Kiszélesítését a Tisza eróziós tevékenységére bízták. A vezérárokba vezetett víz csak két-három évtized alatt formálta ki a folyómeder teljes szélességét (7. ábra). Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ideje alatt és azt követően az ármentesítő és folyószabályozási munkák szüneteltek, majd 1857-től 1859-ig elkészültek a tiszai és a bodrogi töltések egészen Tokajig. Az 1860-as években a megépített gátak nem tudtak ellenállni a nagy árvizeknek, a töltések több helyen átszakadtak és komoly károkat okoztak az épített környezetben. 1861-ben a vízbetörés a Bodrogköz több mint felét elárasztotta, majd 1878-ban egy újabb árvíz a Bodrogközt ismét láp- és mocsárvilággá alakította vissza. A 19. század végére megépült a Bodrogköz belvizeit levezető több száz km-es csatornarendszer alaphálózata, amelyet a 20. században tovább fejlesztettek. Az integrált környezetátalakító munkák (1846-1914) hatására megváltozott a Bodrogköz ökoszisztémája, megszűnt az árterek és az ármentes szintek (a két ősi kultúraszint) különbsége. A szántó- és kertkultúra a folyóhátakról és homokszigetekről a mentesített árterekre is kiterjedt. A Felső-Bodrogközben a korszak végére a szántóföldek területi aránya több mint 60%-ra, Nagytárkányban 58,4%ra növekedett (Frisnyák 1996). Nagytárkányban az 1897-es statisztika szerint a gyep még mindig igen jelentős (26,4%) területeket foglalt el (8. ábra). A mezőgazdaság térhódítása egyrészt megváltoztatta a talaj természetes anyag- és energiaáramlását, másrészt a természetes vegetáció kiirtásával, művelésbe vételével csökkentette a táj biológiai sokféleségét. Nagytárkányban az állattenyésztés továbbra is az agrártermelés legfontosabb ágazata maradt. A mocsári sertéstenyésztés és a makkoltatás fokozatosan megszűnt, az extenzív állattartást a korszerűbb, legeltető és istállózó (takarmánytermesztéssel összekapcsolódó) állattenyésztés váltotta fel. A kultúrtáj növekedése a 20. században is folytatódott: 1930-ban a szántó 72,3%-ra, a kert 6,2%-ra növekedett, miközben - a szerkezetváltás hatására - a rét- és legelőföldek 12,2%-ra, az erdő 0,6%-ra csökkent (Viga 1996). Nagytárkány állatállománya még az 1930-as években is jelentős volt (kb. 550 szarvasmarha, 200 ló, 250 juh és több mint 1500 sertés). A Bodrogköz gazdasági szerkezetváltása - mint ez később nyilvánvalóvá vált - nem felelt meg a kistáj agroökológiai feltételrendszerének. A mentesített árterek szántóföldjei néhány éven át jó termést adtak, majd a hozamok egyre inkább csökkentek. A kistáj értéktermelő és népességeltartó képessége jelentősen romlott. Ballagi Géza - a táj közgazdasági állapotának kiváló ismerője - a 19. század végén a következőket írta: „Míg a Bodrog és a Tisza szabályozását meg nem kezdték... a bodrogközi nép úszott a jólétben: az állattenyésztésből nemcsak megélt, de meg is gazdagodott" (Ballagi 1895). A továbbiakban meg16
