Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)

Csiki Tamás - Keményfi Róbert: A falu társadalmának és térszerkezetének néhány jellemzője a kapitalizmus korában (1848 - 1945)

A Tamás Edit által közölt 1869-es adatok után2, az 1910-ig bekövetkezett legszembetűnőbb változás Kisgéres népességének intenzív öregedése. A 14 éven aluliak aránya kb. 5-6 %-kal csökkent, a 60 éven felülieké ugyanilyen mértékben növekedett, ami elsősorban a gyorsuló elvándorlásra utal: a fiatalabb, munkaképes generációk tagjai közül mind többen hagyták el a települést, ami a gazdasági lehetőségek szűkülésével (mindenekelőtt az önálló megélhetést nem biztosító törpebirtokok növekedésével) s az ehhez való alkalmazkodás nehézségeivel függött össze. (A gyermekkornak arányának csökkenésében közrejátszott, hogy a Kisgéresen is jelentkező járványok elsősorban őket sújtották.)3

A két világháború között a település népességének elöregedése - összhangban immár a magyarországi falvakra ugyancsak jellemző tendenciával - kisebb ütemben, de folytatódott. A fiatalabb generációk aránya (19 éves korig) tovább csökkent (ebben a világháború hatásának is szerepe lehetett), a legidősebbeké emelkedett. Szembetűnő emellett a falu gerincét adó, legaktívabb: 20—39 éves korosztály létszámának intenzív növekedése, ami mögött azonban nem a település fejlődését, a gazdasági lehetőségek bővülését, hanem bizonyos kényszereket kell feltételeznünk: az elvándorlás esélye, ami korábban a társadalmi problémák levezetője volt, megszűnt, továbbá a szociális indíttatású, ám a gazdasági racionalitás híján lévő földhöz juttatás (amire a továbbiakban térünk ki) szintén a falu népességének megtartását célozta, illetve eredményezte.

A fiatalabb generációk arányának csökkenése a falu szociális-egészségügyi viszonyainak alacsony szinten rekedésére is utal, amelynek néhány elemét említjük. 1910 és 38 között a lakóházak száma 261-ről csupán 296-ra emelkedett, így ezek zsúfoltsága - a népességszám növekedését figyelembe véve - nem változott.4 (Egy lakóházra mindkét időpontban átlagban kb. 4,5-5 fő jutott.) A házak ugyan többségükben kőből vagy téglából, cserép-, pala-vagy bádogtetővel épültek (1910- ben mindössze 9 a vályogépítésű, illetve 77 a nád- vagy zsúptetővel készült lakóházak száma),5 ám az 1930-as évek tudósítása szerint számos udvarban 8-10 család lakott, s a lakóépületek egyetlen kicsiny, alacsony, földes padlózatú helyiségből álltak, amelyek egyúttal konyhaként is funkcionáltak.6

2 Lásd Tamás Edit e kötetben közölt cikkét: 6. táblázat.

3 Lásd Hőgye István e kötetben közölt cikkét: 24.

4 MSK 108. k. 36.

5 MSK 42. k. 263.

6 Nyáron általában az udvarokon épített nyári konyhákban főztek. A népességszám emelkedésével (a születések magas szinten maradásával) tehát a belső telkek zsúfoltsága növekedett, ami a falu szerkezetével függött össze. A dűlők, illetve a szántóparcellák közvetlenül a beltelkek mellett húzódtak, így azok terjeszkedésére nem volt lehetőség (annál inkább, mert a zöldségtermesztés jórészt a házhelyek meghosszabbításaként kialakított kertekben történt), ráadásul a kiemelkedő fontosságú állattartást szolgáló épületek sora is a beltelkek zsúfoltságát fokozta, MSK 108. k. 72. s az egészségügyi viszonyok javulását tette lehetetlenné. (Jellemző, hogy 1932-ben először az istállókban vezették be a villanyt.) Kisgéres (Malý Gýreš) emlékkönyve. Az 1933. évtől vezette Lenár János. 11., a falu lakás- és szociális viszonyaira Hőgye I. e kötetbeli cikke közöl újabb adatokat: 25-27., a kérdéskörről általánosan pl.: Gunst P.: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között. Bp. 1987. 90-98.

92