Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Nagy Géza: Mutatvány Kisgéres szövegfolklórjából
Akkor a király visszafordult, oszt elment. Mikor hazaért, mondta a feleségének, hogy bizony nem látott ü senkit, csak egy kerülőt meg egy tábla dinnyét.-Jaj, te! Jaj, te!-sopánkodik a királyné -, a dinnyeföd a jányod, a kerülő meg János vót. Látod, ha arrul a dinnyefődrül csak egy diónyi dinnyét is elhoztál vóna, a mi jányunkot visszahoztad vóna. Eriggy csak, hozz egy másik piszkafát, oszt indulj utánnok! A király erre megint felnyergelt egy gyorsabb piszkafát, oszt aló, utánnok! De a fiatalok azalatt, míg a király hazament, újra elkészült, mán jó messzire elhaladtak. Ahogy mennek, mendegélnek, eccercsak megint megszólal János:- Megint ég a bal orcám! Nézz csak hátra, rózsám, ki gyün utánnunk? Hátranéz a királykisasszony, oszt aszongya:- Nem gyün más utánnunk, csak egy fekete felleg, de ez az én édesapám. Most én vállok egy erdőnek, te meg válj egy őzikének. De az erdőbül egy száraz levelet se engedj neki elvinni. Aval úgy történt, ahogy a királykisasszony mondta. Ü vállott egy erdőnek, János meg vállott egy őzikének. Odaért a király. Mikor meglátta az őzikét, kérdezi, hogy nem látott-é arra menni két fiatal cselédet.- Amióta ebbe az erdőbe élek - mongya az őz - , nem tanálkoztam senki emberfiával. Hát visszament a király nagy bosszúson. Mikor hazaért, otthun elmondta, hogy csak egy erdőt meg benne egy őzet látott. Aszongya akkor a felesége:- Ó, te szamár, ó, te szamár! Ha csak egy levelet vissza tudtál vóna hozni abbul az erdőbül, a mi kedves jányunkot visszahoztad vóna. De látom, hogy ezt terád nem bizhatom, magamnak kell elmenni érte. Majd én visszahozom! No, felkészült a királyné, hogy elinduljon a jányáér. De ezalatt a fiatalok mán megint jó messzire haladtak. Ahogy mennek, megint aszongya János:- Nézz hátra, rózsám, mer most mán mind a két orcám igen ég. Most mán ki gyöhet utánnunk? Hátranéz a jány. Lát egy sürő gomolyag felleget. Aszongya:- Nem gyün utánnunk egyébb, mint egy sürő gomolyag felleg. Abba meg nincsen más, mint az én anyám. Látod, itt ez a nagy tó. Most mind a ketten hattyúnak fogjunk válni, de semmi hívásra ki ne menny, mer én se fogok kimenni. Úgy is vót. A királykisasszony is, meg János is hattyúnak vállott, oszt bele a tóba, annak is a közepibe. Mikor odaért a nagy fákkal körülvett tóhoz a királyné, kezdte kifelé hívogatni a két hattyút. Csalogatta kalácsmorzsával, mindenféle drága eledelekkel, de egyik se gyött ki. Majd sírt, könyörgött, hogy menjenek ki, de az se használt semmit. A végin mán a szívét tette ki nekik, csakhogy menjenek ki. Arréb is ment jóval, de a szivét ott hagyta. Akkor a királyjány hattyú kiment, oszt megtapogatta a szivet, hogy jó-é az iránta való érzületbe. Jó vót. Akkor aszongya a királyné:- Hattyukám, drága jánykám! Ne bántsd most mán az én anyai szivemet! Nem teszek ellenetek semmit, mer látom, hogy szeretitek egymást. Majd én most mán segítek, hogy egymáséi legyetek! 297
