Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A paraszti gazdálkodás változásai
Századunkra tovább aprózódott az úrbéresség által birtokolt Keresztúr-puszta a géresiek között, de a helynevek és a már idézett peranyag tanúskodik a terület jellegéről, a művelési módokról, amiben - a recens gyűjtések szerint - nem sok változás történt. A magasabban fekvő szántók területe jobbára sivalló homok volt, amit trágyázni minden évben kellett ugyan, de jó krumplit termett. A kukorica nem szerette ezt a részt, azt inkább a tóparti lapályokba vetették. Nem egy tagban voltak már a földek a két világháború közötti években: a szántók, kaszálók vége karóval, kővel volt kijelölve. A gazdák többségének egy-egy kis darab erdeje is volt Keresztúrban, a leggyengébb talajú homokdombokon akác nőtt. A rét volt azonban a terület első számú haszna, amit az állatállomány igényelt. A területet az úrbéresség 2 kerülője vigyázta, hogy a környező tanyák jószágai ne tegyenek kárt a rétben. Keresztúr-puszta távolsága - a legtávolabbi része 12-15 kilométerre volt a falutól - nem kis gondot jelentett a terület megművelésében. Ha például szénát hordtak haza, legfeljebb kétszer lehetett megjárni az utat egy nap alatt, de akkor már éjjel 2 órakor kelni, indulni kellett. Gyalog is nagy feladat volt szerszámokkal, ivóvízzel, étellel Keresztúrba kijutni. Ezzel együtt hasznos, értékes területe volt a kisgéresiek gazdálkodásának. II. A földművelés technikája és a termesztett növények A jó gazda tudta, hogy földjének melyik darabja milyen növény számára a legalkalmasabb. Az apró parcellák, a kis birtokok kikényszerítették az okszerű gazdálkodást. Az ügyes gazda az 1 vékás földön megtermelt 3 szekér krumplit, a gyengébben gazdálkodó 2 vékáson is csak másfél szekérrel! Volt, aki a 20 holdjáról nem vett le annyit, mit a jobbak 10 holdról. Érteni kellett a gazdálkodáshoz; ha a gazda kicsit hanyag volt, az a termésben azonnal megmutatkozott. A legjobb aljföldekbe búza ment. A gyenge, vizes részre zabot, igénytelenebb növényeket vetettek. A homokos részbe krumpli, dinnye, gabona (rozs) került. Kapásnövények voltak az aljföldben is. A földek jó fele kalászossal volt bevetve. Kellett a vetett takarmány is, hiába volt bőven rét, kevés volt a szénatermés. A búza- és a rozsvetés alá egyszer szántottak: felszedték a burgonyát, a helyét megszántották, majd elvetették a gabonát. A tavaszi vetemények alá kétszer szántottak: a tarlóhántás után a föld télre szántatlan maradt, majd csak tavasszal szántottak másodjára a vetés alá. Az első világháború után még előfordult néhány fagerendelyes eke, de az 1920-as évektől általánossá vált a vasekék használata, a hozzájuk készült vas talyigával. Az egyik esztendőben szétszántották a földet, a másik évben a hátára ment a szántás. Az 1920-as években még gyakori volt a farámás borona használata: egy levele volt. A második világháború után már csak a vasboronát használták. A homoktalajok megmunkálásában sem találtunk nyomára a tövisborona alkalmazásának. A kézzel való vetés technikája ma is él. A kapásnövényeket az aljföldbe csak kapával lehetett vetni, a tököt, kukoricát legtöbben a homokba is így vetették. A homokos részeken a krumplit sarokkal 173
