Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Balassa M. Iván: Kisgéres települése és építkezése
Az udvarokon általában mindenütt volt kút. „Egy kutunk vcÿ't ott a háromnak az udvaron. Egy kút volt, közös kút, közös kút vó“t. Vöt minden udvaron... Egyik itatott a kútnál, váltó volt..., mán utójja fele, mán addig csak nekünk ez volt, ez a faválló. Mert vó“t nekünk is erdő, oszt apám vágott ki fát, oszt akkor csináltatott belőlle. Vöt itt ez a, bodnárnak hittük asztat, és az csinált nékünk vállót, és abból itattunk. De mán vóut olyan módgyok, hogy hárman csináltattak egy rendes betonvállót, azt mán nem tudta le se lökni a jószág, hanem abból tudott mán inni ." A telkek az utca felől többnyire nem voltak lekerítve, ezt a portán együttlakás sem tette lehetővé. Az oldalhatárokon a bőségben lévő kőből csináltak másfél métert nem meghaladó magasságú kerítést. Úgy tűnik, hogy a telkek kerítése valamikor fából készülhetett, és a XIX. század elején kezdődött a kőkerítések építése, mint az a korábban már idézett 1805- ös feljegyzésből kikövetkeztethető: „...mivel elégtelennek látta az Ekkla magát arra, hogy ennek utánna is, mint az előtt fából tartson kerítést a parochianak, minden fél Gazda egy ől követ; negyedes fél öl követ hordván, a parochia kertjét kő kerítéssel vegyék körül.’’106 De nemcsak „fából” lehetett a kerítés: „a kis kertnek északi oldala, az osk. Tanító Istállójának Parokiális házig kö fallal újonnan el készítessen, mivel még eddig nád fallal és roszsz hitvány sövénnyel volt kerítve.”107 A megfelelő minőségű lapos kő lehetővé tette, hogy az utcán a telkek előtti kispadok, a lókék is ebből készüljenek. „Kapuba vót nekünk kitéve, nem lókák voltak, mint most. Kű vót összerakva, a nagyjába benne vót, azok a nagy kövek, és azon ültek, várták a sertéseket, mikor gyöttek hazafelé. Kijárt a sertés mind, oszt mindenki várta mán a kapuba.... Azon ültek, édesapámék, mán várták. Vasárnap is amikor a harangszót várták, mindég kiültek oda. Asztán estefelé megint, teccik tudni, mindég, mikor hazagyöttek a mezőrül, akkor elültek ott, és várták ott az estét...” Ugyancsak a megfelelő építőanyagnak köszönhetően járda is volt. „Osztán ki vót a járda, avval vót kirakva, kűvel, lapos kűvel. ... Oszt akkor egy kicsit olyan leejtősen vó“t, ha az esső esett, hogy fojjon oda le. Vóut egy kis árok csinálva..., oszt azon elfojt a víz ki. Meg volt engedve mindég az udvaron, is a kertek alatt sánc volt". Ez az 1921-ben született adatközlő gyermekkorában volt így, különösen emlékezetes számára, hogy milyen jót lehetett rajta játszani: „Oszt akkor mink, mink gyermekek, kimentünk oda, osztán kőbűi csináltunk ilyen kis kapóukat, ... ilyen kis kapó“ vót, öt, teccik tudni. Oszt akkor ketten, hárman..., észtét letettük, oszt mindig felvettük, oszt megkaptuk, osztán megint kettőt, így kapottunk mindég...” Kisgéres nemcsak az uralkodó udvarformájával, a közös udvarral válik ki a környező falvak közül, hanem pincéivel is. A településtől északra, a Királyhelmecre vezető út felett a Szár hegy akácosában sorakoznak a pincék. Egyedivé az teszi őket, hogy a felszínről egy torok vezet le, és az egyedi tulajdonú pinceágak csak lent ágaznak el, gyakran 7-9 felé, és eredetileg ajtajuk is csak ezeknek volt. 106 Prot. Consistoriális jegyzőkönyv. 1805. 10. Novem. 5. 107 Prot. Consistoriális jegyzőkönyv. 1825“* Esztendőben Febr. 27“* napján. 5. 148
