Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Balassa M. Iván: Kisgéres települése és építkezése
A telek másik oldalán, amennyire a szélessége engedte, más épületek is sorakoztak. A Rácz-telken legelöl egy nyárikonyha állt, alatta egy bolthajtásos, „igen derék pince vóT. Ezt az 1921-ben született adatközlő apja építtette, valószínűleg az 1920-as években. A hasonló épületek a faluban máshol sem régebbiek ennél A disznóól rendszerint kinek-kinek az istállójával szemben állt, általában mögötte volt a trágyadomb is. A lakó- és gazdasági épületekkel átellenes telekrész az épület tulajdonosáé volt. Itt esetleg kis virágos- és zöldségeskertet alakítottak ki, bár az utóbbiak a csűrrel szemben is helyet kaphattak. Az alacsony kőfallal kerített kertbe gyümölcsfát is ültethettek, de ennek inkább a telek lábában volt a helye. Előfordult az is, hogy a telek kicsinysége miatt az egyik rakodót a lakással szemben volt kénytelen a ház gazdája kialakítani. A kazlak elhelyezése a közös udvaron nagy körültekintést követelt meg. A cséplés sorrendjének igazodni kellett a kazalhelyekhez. Mindig a legbelsőbb kezdte a munkát, és az úthoz közelebb esőnél fejezték be, mert másként nem lehetett megoldani sem a munkát, sem a kazlak rakását. A kertek végén lévő kazlak fokozott tűzveszélyt jelentettek. Építőanyagok Kisgéresen az építéshez szükséges anyagok közül mindössze a kő állt mindig korlátlanul rendelkezésre. A szomszédos faluról szentesi kőnek nevezett trachit, piroxénandezitaz egész Bodrogközben kedvelt építőanyag volt már a XVIII. századtól.22 A géresiek úgy tartják, hogy a határukban, elsősorban a Lapis-erdőn kifejtett kő még laposabb volt, mint a szentesi bányákból kikerülő. A Lapis úrbéreshely, ott a közösségé volt a bánya, de a határ felső részén lévő kőfejtők gyakran a magántulajdonú földön álltak, így érthető az a gyakran hallott kijelentés, hogy Géresen minden gazdának volt kőbányája. A kőfejtéshez többé-kevésbé mindenki értett: „Hát ugye értett mindenki ehhez Még vótak itt olyan nincstelenek is azért a faluba, nagyon sokan, akinek nem volt fölgye. Egy kis szöllöje volt, mongyuk olyan öt-hat árnyi szöllője, de nem volt mindenkinek fölgye. Hát amit az előbb említettem, ugye, ezek azt a munkát értették, még, szóval vállalták is a bányai munkát, jártak arra Szentesbe is, meg összevissza." Ha új fejtést nyitottak, akkor előbb a vékony földréteget távolították el, majd csákánnyal nekiláttak a kő kitermelésének. „Meg voltak ezek a spajszervas vasak, ahol nehezen ment, csákánnyal nem tuttunk, meg vasékek, alávertük ilyen nagy bunkókkal, mikor felrepett, akkor asztán dobáltuk kifele.” A nehézséget az okozta, hogy nedvesebb időben, vagy ha túl mélyen lementek, akkor a gödörbe bement a víz, amit csak egy bizonyos szintig lehetett és volt érdemes kimerni. A falak szinte kizárólag kőből készültek. A vályogot a szegénység építőanyagának tartották, mint mondták: „De azért volt olyan szegény, hogy muszáj volt " Viga Gyula 1996. 90. 135
