L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez) - Jelek a térben 3. (Somorja, 2010)
Melléklet
történelmi hivatása mindenkor az volt és az lesz, hogy Európának ezen a részén előharcosa legyen az európai haladásnak és biztosítéka a Kárpát-medencében élő kisebb népcsoportok életlehetőségeinek. Ma ennek a szent hivatásnak jegyében harcolnak fiaink Keleten a bolsevizmus ellen. A bolsevista Oroszország a legnagyobb veszélyt jelentette a szentistváni Magyarország kialakulására nézve. A bolsevizmus megsemmisítette volna a nemzeti gondolatot és a keresztény szellemet, amely alapja ezer esztendő óta a magyar államiságnak. Ezért csatlakoztunk meggyőződéssel és bajtársi hőséggel ahhoz a harchoz, amelyet Németország és Olaszország indított az Európát fenyegető vörös áradat ellen. A most folyó óriási küzdelem is természetesen áldozatokat kíván. A legnagyobb áldozatokat azok hozzák, akik fegyverrel a kezükben harcolnak és véreznek az európai népek közös ellensége, a bolsevizmus ellen. Nagy szövetségeseink oldalán európai érdekből, de magyar érdekből is fegyvert fogtunk és a végső győzelemig harcolunk egy igazságosabb, szociálisabb európai rend megteremtéséért s ebben az új európai közösségben egy erős, virágzó Magyarországért. A mai napon felavatott hősi emlékmű meg fogja örökíteni azoknak a nevét is, akik a most folyó nagy küzdelemben áldozzák életüket hazájukért. Egy név már most is ott ragyog: vitéz nagybányai Horthy István, Magyarország hősi halált halt Kormányzóhelyettesének a neve. (...) Rimaszombat városa a magyar törvényhozás szándékának megfelelően rávésette erre a hősi emlékműre, hogy kifejezést adjon annak hogy a Horthy név eggyéforrott a küzdelmes életben éppen úgy, mint a hősi halálban a magyarság millióinak leikével. (...) Amikor ezt a hősi emlékművet a kegyeletes emlékezés és a hősök kultuszának szolgálatára ezekkel a gondolatokkal felavatom, azt kívánom, hogy a város hős fiainak dicső emléke ragyogja be, hősi példákra és kötelességteljesítő magyar életre buzdító fényével minden hazáját szerető magyar útját. Éva László polgármester beszédéből: Magyar Testvéreim! Mélyen megilletődve, néma kegyelettel állok meg hőseink égbetörő emlékműve lábainál, mely 118 rimaszombati hősnek a harcterek gyehennájában megfáradt lelke dicsőségét hirdeti. Ha rájuk emlékezünk, gondolataink messzi idegenbe, megszámlálhatatlan csataterek borzalmas színhelyére szállanak, hogy kutassák a magyar lélek rejtelmeit, romantikára hajló vitézi szívósságát, nagy álmok álmodását, hogy mindenkor csak őket lássuk, akik egyformák voltak mindenütt: hőslelkü, helytálló, rettenthetetlen magyarok. Most már örök álmukat alusszák és csak emlékük él kiirthatatlanul emlékezetünkben. Emlékoszlopunk nem a gyász hirdetője, hanem az áldozatos, hősi magyar lélek glóriás apotheózisa. Velük csak porhüvelyüket temettük el, de nem Magyarország boldog álmát, melyért hősiesen küzdöttek. Emlékoszlopunk olyan, mint egy esküre emelt kéz: meghat és tettekre sarkal. És miként az idők fájának lombhullató ősze magában hordja a tavasz ígéretét, úgy áldozatuk is, mint imádság fog apáról-fíura szállani, hogy fennmaradjon az idők végtelenségéig. A magyar sorsmindig nehéz volt, de vállalni mindenkor hősi virtus maradt és haló poraikból kell támadni egy új keresztény magyar életnek, mely megbecsüli a gerinces munkát és életét örömmel áldozza hazájáért. Emlékoszlopuk a halál zordon kopjafája és mégis a legszebb magyar életnek himnusza. Akikre emlékeztet, nem halottak, mert rajtuk az Isten megmutatta a maga dicsőségét. Mennyi fiatal élet, mennyi összeomlott családi tűzhely, hány sírdogáló árva, hitves, édesanya tragédiáját lehelik oszlopai és mégis oltár ez, mely előtt térdet hajt minden igaz magyar! Emlékoszlopunk nem egyszerű emlék, hanem sírkő, hanem oltár, melyet szentségként őrzünk, melyhez erőt meríteni járunk, ereklye, melytől csodát várunk. Alatta a névsor nem sírfelirat, hanem parancs. Parancs a holtak ajkáról, üzenet a hősi halottak halhatatlan világából. Szeretett Magyar Testvéreim! Mint az ártatlanul elitéit rab börtöne falára, úgy írta a magyar nemzet saját vérével a világtörténelembe, hogy az erőszak sohasem igazság, a letiprás még nem győzelem, a szenvedés, a tűrés még nem lemondás. Ellenkezőleg. Az erőszak dacot szül, a szenvedés hősöket nevel. Vértanú hősöknek árva fiai s vértanú hazánknak minden gyermeke, bennünket a történelem sodró ereje kényszerít arra, hogy hősök legyünk! Minden nap huszonnégy drámai órája írja a mai idők történelmének hol sötét, hol pedig aranyalapjait, s az Idő fogja a történelemíró kezeket, hogy az utak és irányok ne mocsarak, lápok feneketlen útvesztőibe, se délibábos pusztaságba ne tévedjenek. 330
