L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez) - Jelek a térben 3. (Somorja, 2010)

Melléklet

tendőket. Mert ami akkor történt, az az emberiség történelmének szégyene. Értelmes és jóakaraté emberek megfeledkezhetnek-e ezek után Auschwitz mementójáról? Ennek ténye olyan kihívás, amely után végre komolyan kell venni Mózes I. könyve és János evangéliuma alapján az immár kétezer éve vallott konzekvenciát, hogy a leghatározottabban ki kellene gyomlálni minden ember gondolatából a „gyalázkodás” tényének ma is bőségesen burjánzó televényét. A Holocaust borzalma, ténye napjainkra világossá tette előttünk, hogy zsidóság nélkül nincs kereszténység. Bármilyen vallást hivő ember csak akkor igazi ember, ha tiszteli a más vallásét, a másképp gondolkodót és a más nyelven álmodót.

Az életben maradottak rémálmait kíséri a szögesdrót, a barakk, fogolytábor, fegyveres őrszemek vad farkaskutyákkal, krematóriumok. Csak az idő enyhítheti a kint, csak az évek, évtizedek békés hatása enyhítheti a végtelen fájdalmat zsidók és nem zsidók millióinak elpusztítása felett. A zsidó származásé magyar költő, Radnóti Miklós sorai hűen ecsetelik kora meztelen valóságát:

„ Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként,

kéjjel ölt, nemcsak parancsra.

Oly korban éltem én e földön,

Mikor a költő is csak hallgatott és várta, hogy talán megszólal újra - mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, a rettentő szavak tudója, Ésaiás. ”

Mi nem átkot, de baráti jobbot nyéjtunk a velünk és mellettünk élőknek. Nem gyűlöljük, hanem tiszteljük másságukat. De a próféta szavaival figyelmeztetjük a gyűlölködés szítóit:

Idézet Ezsaiás 5. könyve 20. verséből: „Jaj azoknak, kik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak, akik a sötétséget világossággá, s a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, s az édeset keserűvé.”

Remélve azt, hogy hasonló emléktáblaavatásra már soha többé nem kerül sor, bízva abban, hogy az életben maradottak már nem égnek bosszévágytól, hogy lelkűk megbékélt, de mindenki szívébe vésve a mementót fejezem be gondolataimat:

Soha többé háborút, soha többé népirtást, soha többé Holocaustot, soha többé népek közötti gyűlölködést!

(In Ángyéi Miklós szerk. és összeáll.: Udvardi mindenes g)>űjtemény II. kötet.

Komárom: KT 2007, 65-66)

A gútori emlékmű

Gútoron 1929-ben állították fel a hősi emlékművet, az eddig ismert forrás alapján Rigele Alajos alkotását. A visszacsatolás után 1939 augusztusában megjelent beszámolóban viszont arról értesülhetünk, hogy az eredeti, a magyarokhoz méltatlan szobrot kicserélték egy másik, Mosonban készült alkotással. A mai szobor azonos a Rigele monográfiában szereplő alkotással és sok vonásában hasonlít a művész által készített pozsonyi Vashonvédra is. Felmerül a kérdés: valóban kicserélték az eredeti szobrot, s a most látható alkotást 1939-ben tényleg Mosonból hozták, s ha igen, akkor ki volt ennek az alkotója? Esetleg a Rigele monográfia szerzője tévedett, s nem Rigele Alajos szobra áll most a talapzaton? Mivel eddig nem találtam az első szoborra vonatkozó domumentumot, illetve fényképet sem, a kérdés egyelőre nyitott, s további kutatást igényel. Az alábbiakban közlöm mindkét szobor felavatásáról szóló tudósítást:

A hősök emléke felavatása Gútoron

A gútori önkéntes tüzoltótestület hálás kegyeletének adta tanújelét akkor, amidőn e hó 23-án vasárnap délután az elesett gútori hősök emlékszobrát, amely Gútor község áldozatkészségéből létesült, leleplezte.

306