L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez) - Jelek a térben 3. (Somorja, 2010)

Melléklet

lett megszokottá, megunottá, sokszor talán kigúnyolttá a csonka katona néhány hónap múlva és hogyan tudták elnézni, hogy a féllábú vitéz nem kapott ülőhelyet a vonaton, hanem voltak esetek, mikor mindvégig engedték elálldogálni a közömbös utasok. Miért is beszélek erről? Hiszen ma hősökről és nem ingadozó nádszálakról emlékezünk! Látom az otthon maradott hősöket: a gyermekeiktől megfosztott öregedő szülőket, kik az élet munkáiba megfáradva letették már a munkaeszközöket és most magukra hagyatva, felvették azokat újra. Nappal dolgoztak, éjjel virrasztottak, gyermekeikért imádkoztak... Vívták a lélek nagy tusáját, zörgettek a kegyelem ajtaján sírva, rimánkodva, hogy adassák vissza nekik az, aki elment, akit úgy várt haza minden, velük egyetemben. Láttam hős hitestársakat, gyenge asszonyokat, kik magzatot hordoztak szívük alatt, parányi gyer­mekeket a karjukon, kicsiny orgonasípoktól körülvetten beálltak családfenntartónak. Erős volt a hűséges asszony, hős volt, szántott és aratott, túrta a földet gyenge karjaival. Látom a hős özvegye­ket, bár zokogva vették fel az özvegyi fátyolt, de nem törtek össze mégsem, bízva tekintettek az égre és nem csalatkoztak! Hősökről emlékezünk, íme, akaratlanul is kiszélesítettem a mérhetetlen név­sort! Pedig nem is szóltam azokról, akik végig megálltak a csaták gyilkos tüzében és kisebb­­nagyobb sebesülés emlékéveljöttek haza, vagy Isten megőrző csodájaképpen úgy, hogy hajuk szála sem görbült meg, noha éveken keresztül állták a frontot. Hát szabad-e róluk másképpen beszélni, mint hősökről és nem kell-e ma hálás szeretettel megszorítanunk férfias kezüket és hálát adnunk az Úrnak az élő hősökért, kik az élet harcterén tovább küzdenek szeretteikért. Oh, sokkal nagyobb a világháború hőseinek ármádiája, mint ahogy gondoltuk volna. A világháború 9 millió fiatal életébe került. Gondold el, hogy ez a halott sereg csendes temetési menetben végigmegy ablakod előtt. Négyes sorokban, véresen és szomorúan mennek egy távolból hangzó szívtépő halotti induló üte­mére. Te már egy órája nézed s még alig 16 ezer ember ment el előtted. Késő estig nézed, még csak százhatvanezer ember ment el. Elmégy, lefekszel, reggelig vonul a menet: háromszáznyolcvanné­­gyezer halott ment el még csak. Dolgod után látsz, napot nap után őrölsz le, a halottak még mindig mennek. A hatodik hét vége felé ritkul a menet, már csak elvétve jön egy, de te megőszülve roska­dozol s félőrülten bámulsz ki az ablakon, már nem veszed észre, mire elfogyott. S ezek közül egyért szinte meghasad a szíved: a te halottadért, most képzeld el azt a fájdalmat, amit az egész sereg támasztott. Ha minden halottat csak két ember gyászol: fekete fátyollal lehetne átkötni Európát Londontól Budapestig. Ha pedig a sebesültek véres kötését egybevarmánk, a szennyes szalagot át lehetne húzni Madridtól Tokióig. Hőseink legtöbbje golyótól találva ott esett el a harc mezején s úgy hunyták le szemeiket halá­los álomra, hogy nem ölelte őket szerető kéz, nem csókolták verejtékező homlokukat hűséges anyai vagy hitvesi ajkak, nem vehettek utolsó fájdalmas, fáradt búcsú pillantást itthagyott szeretteikre, az utánuk árván maradt házra. Voltak, akik hazajöttek közülük meghalni, magukkal hozva testükben a lappangó kórt, és kidőltek, elhullottak akkor, amikor mindenki örülni kezdett idehaza megmaradá­suknak, Megízlelték milliók és milliók a fogság keserű kenyerét, a honvágy sokszor ezer veszélybe ker­gető kényszerítéseit: haza, haza, az édes otthon felé! S míg szorongó otthonaikban feltámadt a hála és reménység: „Istennek hála, talán megmenekült!” Addig a táborok bús foglyai ezer és százezer számra hullottak el a járványok karjai között, hogy örökre példázzák az emberi lélek legégetőbb gyötrelmét, legmélyebb megaláztatását: meghalni idegenben, szerető kéz simogatása, együttérző lélek vigasztaló szava nélkül. Tisztelt ünneplő közönség! Most, mikor a mi drága hőseinkre emlékezünk, hódolni is akarunk az értünk is elhullott száze­zernyi testvéreink hősi bátorságának, halálának. De ne csak áldó szavakat mondjunk, ne csak köny­­nyeket töröljünk utánuk. Az emlékezés, a hála, a hódolat csak úgy lesz értékes, ha példájuk nyomán megyünk, mi is a türelem, a kitartás, a munka az áldozatos tettek mezejére. Szellemük üzenetet hoz nekünk: „Mi meghaltunk, hogy halálunk nagy áldozatával bennetek és gyermekeitekben táplálhas­suk az újraéledő élet tavaszát a mi roppant áldozatunkból ki tudjátok virágoztatni.” - Mi pedig felel­jünk így: Drága vérein! Ti apák és fiák, nem hullottatok el, nem áldoztátok fel életeteket hiába. Ha ti hősök voltatok a halállal szemben, mi azok leszünk az élettel. Tűrünk, szenvedünk, hordjuk nehéz keresztjeinket. Dolgozunk a jövőért és reménységünk tüzét nem hagyjuk elhamvadni. Nem felej­tünk el soha titeket, kik életetekkel fizettetek érettünk a becsület mezején. Letöröljük könnyeinket, megsokszorozzuk fogyatkozó erőnket, szembe nézünk a harccal a szomorú idők terheivel: Tettre 290

Next

/
Thumbnails
Contents