L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez) - Jelek a térben 3. (Somorja, 2010)
Melléklet
tőle, melyik, micsoda nap hagyott legemlékezetesebb nyomokat a lelkében. Német ember volt a megdicsőült kapitány. Azt mondotta nekem: Sohasem fogok elfelejteni egy alkonyatot, egy esti szürkületet. A háború legelején történt, amikor Galíciában, Lengyelországban, a beláthatatlan orosz síkságon legtöbb vér folyt. Egy véres csata után voltunk, amikor hivatalos megállapítás szerint is egy napon 50 000 magyar vitéz mint halott, vagy sebesült a beláthatatlan síkságon. Rémes látvány volt. A távolban száguldó, megvadult lovak, törött társzekerek, elhagyott és felfordított ágyúk, széttörött puskák és kardok, döglött lovak mellett heverő véres, emberi végtagok és halottak hevertek beláthatatlan messzeségben. A borzalmas látványt betetőzte a sebesült, a helyükből mozdulni nem tudó magyar katonák fájdalmas jaj kiáltása, amely lassú fáradt ütemekben: Jajj Istenem, Jajj Istenem, Jajj Istenem... mintegy végigmorajlott az esti szürkületben a beláthatatlan csatasíkon. Ezt a félelmesen borzalmas estét sohasem fogom elfelejteni. Azóta ő is elfelejtette, mert hősi halált halt a hazájáért... Talán most itt lebeg, itt suhan közöttünk megdicsőült lelke. Talán itt sír, talán itt örül közöttünk, amikor látja, hogy Gelleszél 11 községe felsír, felzokog bánatában, amikor elesett hős Fiainak méltó síremléket emel!... Dignumet iustum est - méltó és igazságos... Majdnem negyedfél századdal ezelőtt védte Szondy György Drégely várát. Védte - védte halálra szánt embereivel az utolsó csepp vérig. Ali basa a török vezér hatalmas túlerővel nem tudta bevenni Drégely várát. A véres ostrom alatt azonban megtanulta tisztelni és becsülni ellenségét. Felküldé tehát a várba Mártont, az oroszi papot. „Feljőve Márton az oroszi pap”, hogy rábeszélje a hős Szondyt és hős katonáit, kíméljék meg életüket, mert ilyen emberekre szükség vagyon a hazának. Szondy meghallgatta Mártont, az oroszi papot, elővezette két kedves kis apródját. Átadta őket, neveltessen belőlük Ali vezér vitézeket, neki pedig és FIős katonáinak adjon tisztességes temetést, mert ők meg fognak halni a hazáért... (Csallóközi Lapok 1924. június 1., 1) A világháború gelleszéli vértanúihoz (Reminiszcencia) Újságból olvastam, a „Csallóközi Lapokból”, hogy emléketek megörökítésére szobrot emeltek a gelleszéliek. Nem tudom neveiteket, de azt hiszem, hogy sokat közületek vagy talán mindnyájatokat személyesen ismertem, sőt iskolatársotok voltam a boldogult „Pista bácsi” kezei alatt és játszótársatok a métában, a kergetősdiben és bujkálósdiban. Ott a gellei iskolában, a betűk és számok birodalmában ki gondolt volna arra, hogy néhány év múlva lakói lesztek a halottak csendes birodalmának. Amikor föladogattuk egymásnak a bekötött szőrlabdát, és kiütöttük az ütőfával és repült a labda és ívelt, és hasította a levegőt, - ugyan ki gondolta volna, hogy puskagolyók és gránátok fogják meghasogatni fölöttük, körülöttük, közöttük a levegőt, a fákat, a hegyeket, a sziklákat, a földet és rajtatok a bőrt, a húst, a csontot, az ereket, az életet?! A kergetősdi közben ugyan ki gondolt arra, hogy egy rettenetes pajtás készülődik közénk: zörgő csontokkal, borotva élesre kifent kaszával - a Halál?! Ez a kergetősdi életre-halálra ment, ebben a hajszában dübörgött alattunk a föld, szikrákat hasítottak pillantásaink az égboltozaton, és amikor elért benneteket a pajtás, sikolyaitok keresztültörték a fellegeket. A pajta mellé amikor elbújtunk, vagy a szalma közé mikor lyukat fúrtunk, gondolt-e arra közületek csak egy is, hogy játékba keveredünk olyan „sunyó”-val is, aki elől a földet s a sziklákat kaparjuk ki, hogy elbújhassunk?!, aki elől csak akkor lesz megnyugvásotok, ha örökre elrejtitek magatokat - a föld alá?!... Ilyen a Sors. Amit álmodni se mert a gyermek, - megérte, átélte és belétemetkezett a felnőtt. Hangtalan, de mégis égbekiáltó és véres tanúi vagytok annak az időnek, amikor az emberek halomra gyilkolták egymást. Az állatok még nem produkáltak akkora vérengzést, mint az emberek a legközelebbi múltban. Igaz, hogy ez is csak az emberi „kultúra” révén volt elérhető, de - ugye - kedves pajtásaim - ti elengedtétek volna ezt a kultúrát?! Az ember vigasztalást keres. Mi is megnyugszunk abban, hogy így volt az megírva a sors könyvében. Kire mit kimért a végzet, be kell teljesednie. Egy eszmének voltatok a harcosai és az eszmék véráldozatokat is követeltek. 279
