L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez) - Jelek a térben 3. (Somorja, 2010)
4. Holokauszt
végre szembesüljön a tényekkel, s nem utolsó sorban: méltó emlékjelet kapjanak az áldozatok.340 Az említett főiskola, illetve a Magyar Evangéliumi Testvérközösség 2004-ben, a holokauszt hatvanadik évfordulója alkalmával bűnbánati és könyörgő istentiszteleti alkalmat tartott, és emléktáblát helyeztek el azokon a pályaudvarokon, ahonnan 1944-ben elindultak a zsidókat szállító vagonok Auschwitzba.341 A dél-komáromi vasútállomás épületének falán is látható egy ilyen emléktábla, innen indították többek közt a révkomáromi és a környékbeli, a mai szlovákiai oldalon fekvő községekből összegyűjtött zsidókkal telt vagonokat (Szita 2002). A márványtáblán egy vasúti vagon, s egy abból kinyúló kezet ábrázoló fémből készült dombormű látható, kétnyelvű (héber-magyar) felirata pedig: Áldott a mártírok emlékezete! Elhelyezte a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség és a Wesley János Lelkészképző Főiskola a Holokauszt 60. évfordulóján 2004 Az emlékhely létesítését a MA V Árufuvarozási Osztály támogatta A Kamenyec-Podolszkijban 2009-ben felavatott emléktábla szövege: Zsidó testvéreink emlékére, akik magyarok voltak vagy Magyarországon kerestek menedéket 1941-ben. Az akkori magyar állam és az embertelen náci gyűlölet kitaszította és a halálba üldözte őket. Legyen emlékük áldott! Állította a Wesley János Lelkészképző Főiskola és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség. 2009 Az emléktáblát egy kövekből épült emlékműre helyezték, alatta kétoldalt ugyanezzel a szöveggel egy héber és egy ukrán nyelvű azonos méretű emléktábla került. A Wesley János Lelkészképző Főiskola rektorának, Iványi Gábornak, valamint Majsai Tamás dékánnak és társainak az érdeme tehát, hogy az ukrajnai Kőrösmezőn (Kamenyec-Podolszkijban) legyilkolt zsidó áldozat emlékét 2009 óta emlékmű is őrzi.342 340 Szirtes 1996; Majsai Tamás: Testvéri gondolatok Magyarország keresztényeihez, keresztény egyháztagjaihoz és keresztény egyházi vezetőihez a Soá magyarországi eseményeinek 60. évfordulója alkalmával. Elet és Irodalom 2004/16; Uő: Kamenyec-Podolszkijra emlékezünk. Elet és Irodalom 2006/35. 341 Iványi Gábor: A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség és a Wesley János lelkészképző Főiskola a Soá hatvanadik évfordulóján. Élet és Irodalom 2004/16. 342 Majsai Tamás: Emlékmű és emléktábla az 1941 -es magyarországi deportálás két ukrajnai helyszínén: Kamenyec Podolszkijban és Kőrösmezőn. Élet és Irodalom, 2009. október 2. Jankovics Éva feldolgozta édesapja háborús naplóját, aki saját szemével látta a szörnyűségeket s naplójában is lejegyezte: „Láttam a hajladozó, előre-hátra bukó testeket, a lassan és siralmasan levegőbe emelkedő ásókat. A németek ordítoztak, a magyar csendőrök pedig asszisztáltak hozzá. Hamarosan megkezdődött a lövöldözés. Augusztus volt és nagyon meleg. Már nem tudom, hányadika, talán 26 vagy 28. Egybefolytak a napok, a percek és az órák. Két napig tartott az öldöklés. Pokoli két nap volt. Csak a fegyverropogást hallottam, csak azt láttam, hogy egymás után dőlnek el az emberek. Gyerekeket is láttam, meg sivalkodó asszonyokat. Nem néztem végig. Elmenekültem onnét, nem bírtam felfogni ezt a szörnyűséget (...) A 10. magyar vadászzászlóalj még mintegy ezer zsidót kergetett át Tarnopolnál a Dnyeszteren, s állítólag a nácik visszaküldték őket is Magyarországra, de ez a vadászzászlóalj nem engedte, s akkor őket is kihajtották a városon kívül és lelőtték valamennyit (...) S szüntelen fegyverropogás hangja hosszú éveken át visszhangzott a lelkemben, az agyamban, kísértett, mint egy szellem. Éjjel nem bírtam aludni, folyton hallottam ezeket a hangokat és sikoltásokat. Ilyen mészárlást, mint amit itt két nap alatt végrehajtottak a németek és a magyar csendőrök, nem tudom, látott- már a világ. Mert én még nem. Pedig azt hittem, a háború minden poklát megjártam már. Csak hallgattam, mélyen magamba roskadtam. Vacogott a fogam és nem bírtam megenni a vacsorámat. Később elmentem és megnéztem még egyszer messziről, hogy ott van-e valóban az a sok frissen ásott halom, vagy csak álmodtam az egészet. Katonatársaim hasonlóan élték meg a látottakat. Meglehetősen kietlen vidék volt, kevés fával, kevés bozóttal. Azon gondolkoztam, hogy ezen az úton végighajtott emberek mit láthattak utoljára a tekintetükkel. Talán felnéztek a tiszta kék égre és az álmosan úszó bárányfelhőkre, és talán imádkoztak a Mindenható Istenhez, aki most megfeledkezett róluk. Istenem - gondoltam -, édes Istenem, ne engedd, hogy elpusztuljak! Azt hiszem, akkor féltem először igazán életemben. Egész itt-tartózkodásom alatt zaklatott voltam, és semmi más nem járt az eszemben, mint ezek a szörnyűségek. Sehogyan sem értettem meg, nem bírtam megérteni, hogyan képes valaki egy gyereket, egy nőt, egy öregembert kínozni, agyonlőni? Hogyan lehetséges ez?" (Jankovics 2009, 216-217) 131
