Liszka József: Nyitra vidéki népballadák Arany A. László hagyatékából - Jelek a térben 2. (Somorja, 2009)
Liszka József: Egy elveszettnek hitt népköltészeti gyűjtemény elé - 2. Kutatástörténeti háttér - 2.2. Arany A. László munkatársainak kutatásai
csodálkozni, hiszen egyik szellemi atyja volt annak (Györffy 1939, 80-82), addig Arany értékelése egyértelműen kritikus. „Gyökerevesztett, hazug látványosságnak”, „népies magyarkodásnak” minősíti és elutasítja (Arany 1941b, 41^12). Mindenképpen előbbre mutató továbbá, és túllép Györffyn is (mégha az ő keleti elméletét igyekszik is a maga, strukturalista módszereivel igazolni), az a népi kultúra (jelen esetben konkrétan a népdal és a népviselet) szerkezeti egységének a hangsúlyozása: „A városi, a vezetőrétegbeli ember nem látja teljes egészében a népviselet társadalmi és lélektani jelentőségét. Nem tudja, hogy a színes, változatos népviselet minden változatossága mellett sajátos művészi egységet alkot, amelynek megvan a maga sajátos szerkezete. Ez a szerkezet hagyományos és kötelező, mert összefügg a nép ősi műveltségével, hagyományos formaérzékével, egész leikével. A motívumok, az egyes vonások, a készítés technikai módja lehetnek idegenek, nemzetköziek, de a szerkezet, a keret, amelybe a nép őket beleépíti, ősi, hagyományos és sajátosan magyar. Néprajzi területünkön még senki nem állította rendszerbe a magyar és a szlovák népviseleteket. Ez azonban nemsokára megtörténik és akkor a közönség majd meglátja, milyen sajátos, szerkezetileg minden mástól eltérő a peremövezeti magyar népviselet...” (Arany 1941b, 38) Mivel az egész szöveg újra elolvasható a közelmúltban megjelent Arany A. László Emlékkönyvben (Tóth-Végh 2008, 249-258), tovább nem idézem. Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy Arany a (magyar) népi kultúra sajátosságait nem egyes motívumok meglétével vagy éppenséggel hiányával magyarázta, hanem a motívumok, elemek összefüggésrendszerével, szerkezeti felépítésével, a funkcionális kérdések hangsúlyozásával: „A népviselet magyar volta nem annyira a motívumokban, a színben nyilvánul meg, hanem a szerkezetben, a formai felépítésben” (Arany 1941b, 38). Aranynak ezekben a passzusaiban, szemléletmódjában nem nehéz felismerni Pjotr Bogatirjovnak a morva-szlovák népviselet funkcióiról írott tanulmányának a hatását (Bogatirjov 1937; magyarul: Bogatirjov 1985, 91-181). Visszatérve a szlovákiai magyarság néprajzát összegző füzetéhez, Arany a Pozsony környéki falvak bemutatása során beismeri, hogy ezek „nem a szó szoros értelmében vett falvak”. Polgáriasuk, nyugatias jellegű településekről van szó, korszerű gazdálkodással, polgáriasuk anyagi kultúrával (Arany 1941a, 4). „Ami mégis közösségbe tömöríti e falvak lakóit, az a szellemi hagyomány, a sajátos és egységes rendszerű nyelvjárás” (Arany 1941a, 5). Utólag, több mint fél évszázad távlatából nehéz és veszélyes is kétségbe vonni az ilyen és hasonló megállapításokat, de mivel ebbe a csoportba sorolta a német többségű Dénesdet és Torcsot is, saját gyűjtési tapasztalataim alapján megkockáztathatom a kijelentést, hogy ezeket a többnyelvű faluközösségeket valami csakugyan egybentartotta, ám ez nem feltétlenül a nyelv volt. A dénesdi magyarok és németek egészen a második világháború végéig teljes békében, egy faluközösségként élték mindennapjaikat, egy templomba jártak, egy temetőbe temetkeztek, össze is házasodtak. Mészáros János nevű papjukat mind a magyarok, mind a németek egyformán szerették, s csak „Mészáros bácsiként” emlegették nagy szeretettel a Németországba elüldözött egykori dénesdi németek még 1996-ban is (vö. Liszka 1997). A szerző a legnagyobb teret és figyelmet a zoboralji magyar nyelvsziget bemutatásának szenteli. Ezt a térséget ismeri a legjobban, s az ebben a szövegrészben leírt konkrétumok kéziratos forrásai azóta a már említett Arany-hagyatékból részint elő is kerültek. Mindezekből adódóan Arany itt kísérli meg legalább részben érvényesíteni a népi kultúra szerves egységéről megfogalmazott szempontjait. A zoboralji magyarok népi kultúráját a nyelvjárás, népköltészet, viselet, szokások, építkezés témaköreire összpontosítva jellemzi. Közben kedvenc jelzője a „sajátos”, az „ugoros”, ami a kor szóhasználatát ismerve érthető, ám ma már tudjuk, hogy a Zobor-vidéki magyarok népi kultúrája, legalább is anyagi, gazdasági vetületeit tekintve (és nem csak abban!), szervesen illeszkedik a térség (szlovák) népi kultúrájának rendszerébe (lásd fentebb!). Talán túlzott szigorúság lenne Arany hibájául felróni ezeknek az etnikumfeletti kulturális jelenségeknek a fel-nem-ismerését (noha épp ő hangsúlyozta a szlovák környezet etnológiai megismerésének a fontosságát), hiszen a népies kultúrák etnikus-interetnikus jegyeinek, kapcsolatainak kérdésköre azóta is élénk vita tárgya a szakemberek körében. Amit viszont sokkal 23
