Liszka József: Nyitra vidéki népballadák Arany A. László hagyatékából - Jelek a térben 2. (Somorja, 2009)
Liszka József: Egy elveszettnek hitt népköltészeti gyűjtemény elé - 2. Kutatástörténeti háttér
A Zobor-vidék folklór számos archaikus vonást is megőrzött. A népköltészetben - noha differenciáltan - éppúgy megfigyelhető ez, mint a naptári ünnepeken vagy az emberi élethez kapcsolódó szokásokon. A két világháború közötti gyűjtők (így a most feldolgozott kéziratos hagyaték számos megjegyzése is) már sorra figyelmeztetnek arra, hogy a balladák csak rendkívül töredékes állapotban maradtak fönn a száj hagyományban. Manga János ezzel kapcsolatban az alábbiakat írja: „Szövegüket már rosszul, hiányosan tudják, legtöbbször az érthetetlenségig csonkán. Dallamuk egészen egyszerű, a díszítéseknek minden nyoma nélkül. Pedig ennek a hiánynak nem a régi előadóstílus eltűnése az oka, mert például a lakodalmas dallamok ma is őrzik ezt, annyira, hogy a fiatalok, a 20-30 évesek is pontosan ugyanazokkal a melizmákkal éneklik, mint a 60-80 évesek.” (Manga 1938, 48) Arany kéziratos hagyatékában található egy gépelt jegyzék, amely a Kovács Gergely által gyűjtött balladák felsorolását, valamint a gyűjtés helyét és az adatközlők neveit tartalmazza (lásd a Függelékben!). Valószínűleg Arany gépeltette ezt le, s az alábbi bevezető megjegyzés is tőle származhat: „A Kovács Gergely balladái. Ezeket ő maga jegyezte le s nekünk új ónnal le kell jegyeznünk fonétikusan. Kovács Gergely megjegyzi, hogy a balladákat már senki sem énekli s kevesen is tudják. Már az öregek sem szívesen éneklik és értéktelennek tartják.” A balladák ismertségi szintjére Arany A. László a szlovákiai magyarok néprajzát összegző munkájában is kitér, és a fentebb idézett Mangáéhoz hasonló megállapításokra jut: „A balladákat nem ismerik minden községben. Némely községben már alig egypáran ismerik őket, s ezek is inkább az öreg asszonyok. Többet ismernek a falu szegényei, zsellérei. Ezek, úgylátszik, általában többet énekelnek és szívesebben is. A gazdasszony, vagyis a módos gazda felesége nem szívesen vallja be énektudását. Legalábbis nem találja illendőnek idegen és a nyilvánosság előtt énekelni. Több balladának gyakran csak a töredékét ismerik a nótafák. Ilyenkor prózai befejező mondattal jelentik be a ballada tragikus kimenetelét.” (Arany 1941, 8-9) Az a tény, hogy a jó fél évszázadai korábbi figyelmeztetések ellenére a térség folklórja még ma is archaikusnak tűnik, azzal az alább még részletesebben adatolandó ténnyel magyarázható, hogy a térség néprajzi (és azon belül is első sorban folklorisztikai) kutatása viszonylag korán megindult. Számolnunk kell tehát egy erőteljes visszahatással! A kívülről érkező érdeklődés egyszersmind felértékelte a lokális néphagyomány, népköltészeti alkotások jelentőségét a helyi lakosság körében. Ezzel összefügg, hogy nagy múltra tekint vissza a Zobor-vidéken az ún. népművészeti mozgalom is, ami ugyancsak erősen visszahatott az „élő” száj hagyományra (vö. Méry 1987). A ma is rögzíthető „archaikus” jellegű népköltészeti alkotások, szokások esetében aztán nem minden esetben lehet egyértelműen eldönteni, hogy azok valójában milyen mértékben archaikusak. Amennyiben elfogadjuk a folklórjelenségeknek azt a fejlődési sémáját, miszerint a kezdeti fokon van a szerves folklór, majd ezt (a folklorisztikai érdeklődés kibontakozásával párhuzamosan) a szervezett vagy másodlagos folklór, végül pedig a folklorizmus követi, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy esetünkben sokszor problematikus megmondani, hogy egy adott népköltészeti jelenség, alkotás éppen melyik fejlődésbeli fázis részeként értelmezhető (vö. Liszka 2007b, 268). 2. Kutatástörténeti háttér Amennyiben az Arany A. László hagyatékból előkerült balladák kutatástörténeti hátterét kívánjuk felvázolni, azt két nézőpontból célszerű megtenni: egyrészt az egyetemes magyar balladakutatás eredményeinek a tükrében, másrészt a szűkebb tájegység, illetve a gyűjtök személyének vonatkozásában. 14