Liszka József: Nyitra vidéki népballadák Arany A. László hagyatékából - Jelek a térben 2. (Somorja, 2009)
Liszka József: Egy elveszettnek hitt népköltészeti gyűjtemény elé - 1. A balladák földrajzi, néprajzi háttere
a Zobor-vidék elsősorban a Kisalföld (népi) kultúrájával rokonítható, annak egy régiesebb, archaikusabb formáját megőrizve szinte napjainkig. A Zobor-vidéki magyarok népi kultúrájának, s ezen belül folklórjának az alakulására is erős hatással voltak a különféle migrációs folyamatok (elsősorban munkamigráció, vándorkereskedelem stb.). A természetföldrajzi adottságok gyakorlatilag a Zobor-vidék összes falujában kedveztek a gyümölcstermesztésnek, elsősorban szilvát, almát, körtét és diót termesztettek, a legtöbb helyütt kereskedtek is velük. A Zobor-vidék több települése is fuvarozásból tartotta fönn magát, így az igaerővel történő teherhordásnak jelentős hagyományai vannak. A gerencsériek jellegzetes teherhordó állata a szamár volt. Gyürky Ákos említi, hogy „ha valahol szamárvontatta kordéval pl. ’szívót’ (szilvát) árul egy atyafi, úgy biztosak lehetünk afelől, hogy gerencséri az illető” (Gyürky 1941, 3). A viszonylag kis mennyiségű szántóföld és a falu lakosságának állandó növekedése szorította rá a kolóniákat, hogy a település határában lévő jó minőségű mészkövet is hasznosítsák. Fényes Elek tudósítása szerint „lakosi sok meszet égetnek, melly is jóságára az egész megyében legtöbbre becsültetik” (Fényes 1851, II: 234). A 19. század második harmadában a faluban 90 személy foglalkozott mészégetéssel, majd a századvégi filoxérapusztítást követően szinte mindenki áttért erre a mesterségre (Sándor 1996, 27-31). A koloni meszet elsősorban a nyitrai piacon adták el, de házaltak is vele, bejárva szinte az egész Kisalföldet. Kamocsán, Köbölkúton, Pereden és Tardoskedden is felfelbukkantak a koloni meszesek még a 20. század harmincas éveiben is. Az is előfordult, hogy ügyeskedők gyári égetésü meszet kínáltak koloni mészként, annyira jó híre volt ez utóbbinak. Meszsze földön ismert volt a koloni lyukas hímzés is. A fehér gyolcsra fehér pamuttal készített technika a térségben a 19. század utolsó harmadában vert gyökeret. A lyukashímzés motívumkincsében viszont korábbi, reneszánsz és barokk elemek is fellelhetőek. Termékeikkel a koloni asszonyok az egész környéket ellátták (Dodekné 1981). A Zobor-vidéki falvak társadalmi szerkezetéről elsősorban Madar Ilona (Madar 1989) és Morvay Judit (Morvay 1957; Morvay 1980) vizsgálódásai alapján alkothatunk képet. Kutatásaikból kitűnik, hogy a zömében szűkhatárú favakban három alapvető társadalmi réteg alakulhatott ki: 1. az idegen munkaerőt is alkalmazó ’gazdák’, ’nagygazdák’, 2. a saját földjük megművelését részesek munkaerejével pótló, ám saját igaerővel is rendelkező ’csujosok’ vagy ’csetertesek’, 3. a ’földtelenek’, ’nincstelenek’, ’egyszerűk’ rétege. Értelemszerűen a legszorosabb kapcsolat a két szélső rétegbe tartozóak között volt, hiszen a gazdák, nagygazdák munkaerőt elsősorban a földnélküli szegények soraiból nyerhettek. Ez utóbbiak, ha a közelben nem nyílott munkaalkalom, elmentek távolabbra is ’hónapszámba’ vagy részesmunkára dolgozni. Az efféle munkaalkalmakkal éltek egyébként a középső réteg legényei is, akik szintén rászorultak kiegészítő keresetre. Főleg az Alföldre, a Dunántúlra jártak, de az első világháború után Német- és Franciaországba is eljutottak. Akiknek nem volt kenderföldjük sem, azok elmentek távolabbra is (akár az Alsó-Vág mentére, Vágfarkasdra is) ’tilónyi’, ’fonnyi’. Munkájukért az elvégzett munka nyolcadát kapták, amivel a családi szükségleteket ki tudták elégíteni. Természetesen nemcsak a Zobor-vidékiek járták különféle okokból a szűkebb-tágabb térséget, hanem ide is érkeztek, akár távolabbi vidékekről származó vándorkereskedők, munkavállalók is (a szlovák aratómunkásokról fentebb már volt szó). Jelen témánk szempontjából figyelemre méltó a következő erdélyi adat. Ráduly János a kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadáit felgyűjtve kíváncsi volt adatközlője életútjára is. Énekese elmondta neki, hogy 1912-ben, tizennégy éves korában édesapjával erdélyi lakhelyétől meglehetősen távol vállaltak munkát: „Akkor vót, hogy ősszel elmentem édesapámmal s a nagyobbik testvéremmel Nyitra megyébe, ahol répát ástunk gróf Károlyi Lajosnak. Hat hétre vótunk ott, innen vagy kétszázan is jöttek a faluból, Makkfalváról is jöttek.” (Ráduly 1979, 9) 12
