Gecse Annabella: Az etnikai és társadalmi átrendeződés folyamata egy gömöri falu 20. századi életében - Interethnica 10. (Komárom-Somorja, 2007)

2. A falu társadalmának jellemzői a 20. század első évtizedeiben

a lányok, a nagyban viszont mindig kézimunkáztak, fontak, esetleg vasárnap kártyáztak. Érkezésük után a legények is kártyáztak. Ők azonban nemcsak a korosztályuknak megfelelő bandába jártak, hanem a fiatalabb lányokhoz is, de „ha megtudtuk, hogy más bandáról jöttek, még széket se adtunk nekik”.

A bandázás egyértelműen a fiatalok ismerkedését, párválasztását szolgálta. „Azzal kezdődött az udvarlás, hogy a bandáról a legény hazakísérte a lányt. Eljegyzés után kevesebbet bandáztak, mert akkortól a legény házhoz járt. " A szórakozás rendje „a magyarok alatt" (1938-tól) kissé megváltozott, mert abban az időben egy népszerű kántortanító, Trelaj Géza kórust szervezett a fiatalokból. Ennek próbái jórészt átvették a bandázás szerepét, viszont a tanító személye némi felügyeletet jelentett, de adatközlőim szerint „felügyelet nélkül is kitűnt a rendetlen, mert a többség rendes volt'.

Vasárnaponként a munka még csak ürügyül sem szolgált a fiatalok szórakozásához. Ilyenkor „a zsípiekkel jártak össze, a zsípi szélén. Meg a Schwartz háza előtt volt egy nagy beton, ott táncoltak.” Az 1940-es évek végétől már nem szórakoztak a zsípiekkel, ettől kezdve csak a faluban sétált, külön, de egymást kerülgetve a lányok és a legények bandája. Ha már ki is alakult egy-egy pár, e séta során egyikük sem vált ki a saját bandájából, viszont hazafelé a legény elkísérte a leányt. Az udvarlás biztos jele az volt, ha a bálban a legény a lányt „a cigány elejibe vitte". Ezután már a szülők beleegyezése is kellett az udvarláshoz, de a beleegyezés azon semmit nem változtatott, hogy a lány az anyjával ment a bálba, aki végig ott is maradt. A bandákba a fiatalok egészen házasságkötésükig jártak.

Az udvarlás komolyabbra fordulását a kérő jelentette, amelynek során a vízi keresztszülők megkérték a lány kezét. Ezt követte a jegyváltás, a keresztszülők (víziek és bérmák) a szülőkkel elvitték a jegyet és a jegygyűrűt. Ezután a lányos háztól a szülők, a testvérek, esetleg a keresztszülők elmentek megnézni, hová viszik a lányt: ez volt a háztűznéző. A házasság előkészítésének ez a rendje az 1920-as évek óta lényegében nem, esetleg a „jegy” összeállítása tekintetében változott.

Nagyon ritkán fordult elő, hogy az eljegyzés felbomlott, „feltört a jegy”.

„Az volt a rendje, hogy visszaadják a jegyet. Még akkor is vissza kellett adni, ha a házastársak valamelyike röviddel a házasságkötés után meghalt. ”

Ha a jegyesség nem is, a házasságkötés mindenképpen törést jelentett a fiatalok társas életében, teljesen megváltoztatta azt. Anélkül, hogy az elszakadásnak bármilyen szertartása lett volna, a házas fiatalok már nem bandáztak. „Esküvő után, asszonyok már csak fonni jártak. De ezt is csak a szomszédba meg a komasszonyokoz. A komasszony is a magáét fonta, de ez mégis vendégség volt. Mákos kukoricát főztek, farsangkor pampuskát sütöttek. " Fiatal házas férfiak pedig csak a kocsmában jártak össze, de olykor egy-egy háznál, szomszédnál, kománál kártyázni is, névnapot köszönteni. Ilyen formában maradtak fenn a barátságok, míg komasággal meg nem erősítették. Bálba házasok csak az 1950-es évektől jártak.

Felnőtt, házas korban a korosztályok némelyikét megnevezésében is megkülönböztették. A fiatal házas nő neve, amikor először ment a templomba bekö44