L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)

15. Függelék

is magától értetődőnek tartom, hogy magyarként élek, gyermekeimet magyarnak nevelem. Mindezért nem jár sem dicséret, sem megrovás. Ez adottság. Szakmám, a néprajztudomány révén - mivel annak, a fentiekből adódóan egyik kutatási tárgya szintén szülőföldem magyarsága - ugyancsak tettem egyet s mást, ám ebben sosem vezérelt a cél, hogy a „szlovákiai magyarságért” tegyem azt. A tudomány érdekei azok, amelyek mindenkor vezérelnek, és nem egyik vagy másik nemzeti közösségéi. Az már persze más kérdés, hogy ezáltal - ha az ember tisztességesen végzi munkáját - használ az adott nemzeti közösségnek is. Ez viszont érvényes a munkáját jól végző pékmesterre és a református papra egyaránt... És természetesen a néprajzkutatóra is.

Statisztikai értelemben létezik ugyan „szlovákiai magyarság”, ám egységes nemzetközösségként nem. A Szlovákiában élő magyarok szerves részét alkotják az egyetemes magyarságnak, így kulturálisan és a mentalitást tekintve a csallóköziek közelebbi rokonságban vannak a szigetköziekkel vagy a rábaköziekkel, mint mondjuk a gömöriekkel vagy az Ung-vidékiekkel. A sort folytathatnám... így aztán - extrém eseteket (mint például a kitelepítés) leszámítva - nem is igen lehet „megbántani" sem!), mivel azonnal akadna jelentkező, aki kikérné magának: „ami neked jó, az nekem nem biztos...” És fordítva. így aztán V.P. is jobban tette volna, ha nem ró meg az egész szlovákiai magyarság nevében, mivel számtalan ismerősöm van „a Csallóköztől, Gömörön át a Bodrogközig”, akik biztos, hogy nem értenének egyet V.P. dörgedelmével. Akkor ők nem „szlovákiai magyarok”?

Tovább haladva, V.P. három évtizede elhunyt „hajós” nagyapja emlékét is felidézi, aki „a legnagyobb vészhelyzetek közepette sem hagyta el a fedélzetet. Viszont Liszka József ezt megtette, mert a süllyedő hajóról egy időre Némethonba gravitált”. Ez utóbbi szókapcsolattal nemigen tudok ugyan mit kezdeni, de hát - a maga módján - a szerző biztosan azt kísérelte meg kifejezni, hogy jelenleg kutatói ösztöndíjjal Németországban élek. Nos, mielőtt erről szólnék, térjünk csak vissza a „süllyedő hajó” metaforához! Mivel a szólás eredetileg úgy hangzik, hogy „a kapitány hagyja el utoljára a süllyedő hajót”, az én lelkiismeretem nem engedné meg nekem, hogy bárkit is elítéljek amiatt, ha elhagyná a valóban végveszélybe került hajó fedélzetét. Sőt, ha a menthetetlen helyzetről meg lennék győződve, magam kiáltanám világgá: aki tud, meneküljön! No de ma azért nem ez a helyzet: a mi kis hajónk (hogy a vörös péteri szóképnél maradjunk) átélt már sokkal nagyobb viharokat, megrázkódtatásokat, mégis úszik. Igaz, alattomos szelek tépik a vitorlákat, olykor egyik-másik matrózzal, sőt némely önjelölt kormányossal, kapitánnyal is baj van, de süllyedőnek nevezni legalábbis költői túlzás. Ha viszont V.P. valóban úgy látja, hogy süllyed, akkor csak annyit tanácsolhatok neki, hogy - ha csöpp magához való esze van! - sürgősen meneküljön! Én viszont visszatérek, mert sorsom, munkám ahhoz a tájhoz, ahhoz a néphez köt, ami - ismétlem! - korántsem menthetetlen. Még innen Németországból (ami nekem nem „honom”, éppen ezért nem értem V.P. „Némethon” kifejezését) nézve sem az, pedig a távolság - ezt tapasztalatból tudom - alaposan fölnagyítja a problémákat.

227