L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
15. Függelék
15.2. Újságcikkek, idézetek A kopjafa Az elmúlt napokban a csallóközi Fél községben jártam, felkerestem egy barátomat, aki a falu múltjáról mesélt, de főleg a jelenéről. - Ó, a legérdekesebbet el ne felejtsem - kiáltott fel, és már vezetett is a templom felé. - Ezt a kopjafát többek között a kitelepített magyarok emlékére állítottuk. Meghívtuk az odaát élő magyarjainkat, ünnepélyes fogadtatásban volt részük, megvendégeltük őket - s mondja a főszervező az odaadó, áldozatkész kultúrtárs nevét. Amint a nevet meghallottam, a szép kopjafa elkezdett fakulni. Ugyanis a hazalátogatók fő fogadója egy áttelepült magyarból (akkor) szlovákká vedlett személy volt. Családja annak idején betelepedett az elhurcolt magyar család otthonába, akiket mindössze négykilós csomaggal dobtak át a Duna túlsó partjára. Jó lenne tudni, hány ilyen odaadó idetelepült szlovákból lett magyar él még közöttünk” Turcel P., Pozsony (Új Szó, Olvasói levelek rovat: 2000. június 28. 2. p.) Reagálás: „Milyen jogon? - kopjafa. Igaz, teljes név nincs kiírva a 2000. június 24-én közölt Olvasói levelek c. rovatban, de aki ismeri a féli társadalmi életet, az azonnal tudja, kiről van szó. A Főszervezőn (ez nem téves, szándékosan írtam nagy betűvel) azt a pedagógust értem, aki oroszlánrészt vállalt családjával együtt a szlovákiai magyarság nevelői, társadalmi és kulturális életéből. Igaz, aki dolgozik, hibázik is. De ha úgy van is, mint Turcel P. írja cikkében, milyen jogon kavarja fel egy falu és környéke életét? Tény - az illető Főszervező évtizedek óta korát meghazudtolva, magas szinten irányítja a község magyar lakosságának kulturális életét és a cserkészek nevelését. Úgy érzem, ha ötven évvel ezelőtt úgy volt is (amiről eddig nem tudtam), a begyógyult sebeket Önnek, Turcel úr - s talán féli barátjának - nincs joga feltépni. Nem tudom miért fontos Önnek tudni, „hány ilyen odaadó, idetelepült szlovákból lett magyar él közöttünk", én úgy érzem, ha mind ilyen volna, és mi, itt született magyarok olyanok lennénk, mint Ő, a Főszervező, számunk bizonyára sokkal magasabb lenne Szlovákiában, mint a valóság.” Szalay József polgármester, Fél. (Új Szó, Visszhang rovat: 2000. június 28., 2. p.) „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak”- Október 6-án ezek a szavak az aradi vértanúkat, a szabadságharcosokat juttatják eszünkbe. Itt és most azonban hadd idézzem és értelmezzem Petőfi megrázó verssorát más összefüggésben. A sírok, melyek már régen nem domborulnak itt, Perse határában, a szép nevű dűlőkben, a Bércen és a Bórszegen, honfoglaló őseink sírjai, az unokák pedig mi vagyunk, mi, a mai magyarok, akik ebben az évben világszerte, tehát itt is, szűkebb hazánkban, Észak Nógrádban is 1100 éves történelmi folytonosságra tekintünk vissza. Jelképes születésnapot ünnepiünk, emelt fővel „megfogyva bár, de törve nem”. Itt ünnepelünk és itt ál-220
