Keményfi Róbert: A gömöri etnikai térmozaik. A történeti Gömör és Kis-Hont vármegye etnikai térszerkezetének változása - különös tekintettel a szlovák-magyar etnikai határ futására - Interethnica 3. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
VII. Települési vizsgálatok
dett falvakban indulhatott meg a spontán és tudatos letelepedéssel, telepítésekkel a XVIII. század nagy népességi fellendülése és a felvirágzás korszaka. Még az utolsó török betöréseket is túlélő Visnyón is nagy pusztítást (80 fő) végzett a járvány. A visnyóihoz hasonló népességcsökkenést élt át ebben a pestisben Alsófalu is (56 fő elpusztult), bár Acsády névelemzése a megmaradt családokat 1715-1720-ban szlávként tünteti fel, a falu kevert műveltségére, kevert etnikai jellegére utal, hogy a község a Szkároson élő magyar református nemesi családok alá tartozott, és a falu a saját templomát is csak 1883-ban építette (Vende é. n., 27). Bartholomaeides azonban Alsófalut a XVIII. század első összeírásának (1715-1720) adatai alapján dinamikusan fejlődőnek (356 lakos!) és magyarnak írja le. És bár a szkárosi magyar református egyház filiája a falu, kiemeli az északabbi szláv (evangélikus) egyház hatását is, ami az alsófalusi kétnyelvűséget eredményezte (Bartholomaeides 1805-1808, 481-482). A XVII. században a magyarok elvándorlásával tiszta szláwá változó Felfalu etnikai arculata megmaradt a Korabinszky által megadottal ellentétben a XVIII. század folyamán, bár - Alsófaluhoz hasonlóan - a református hitet felvevő szláv község lakói is Szkárosra jártak át a magyar nyelvű istentiszteletekre, és a szkárosi magyar iskolában tanultak a község fiataljai (lia 1968, IV. 277). Felfalu tehát a XVIII. században szláv, de kétnyelvű (annak ellenére, hogy még 1773-ban sincs egy magyar név sem). Visnyó lakossága a század eleji pestis után növekedni kezdett, és bár az összes forrás szerint szláv maradt a település, Bartholomaeides már vegyes etnikumúként tünteti fel (Bartholomaeides 1805-1808, 727). Ez azt jelenti, hogy magyarok is érkeztek a XVIII. század második felében a községbe. A Turóc nyugati ágának központja, Szkáros a XVIII. század eleji pestisben (1709-1710) az őslakosságából 177 főt vesztett (lia 1946, III. 97). Az új betelepülők túlnyomó része (1773) is magyar volt. A Turóc keleti ágának völgyében fekvő Deresk lakosságát is megviselte a pestis. 174 fő pusztult el, és csupán 15 család élte túl az 1709-1710-es járványt (Szalay-Ujváry 1982, 23). Bár a magyar újratelepülők mellett szlávok is érkeztek a faluba, a falu általános magyar nyelvű jellege megmaradt. Deresk mint fazekasközpont és az agyagtermékek észak felé irányuló kereskedelmi központja, értette, beszélte a szlovák nyelvet is. A Murány völgyében fekvő Mikolcsány etnikai képére, hasonlóan Nasztrajhoz, a kettősség jellemző. A XVIII. század második felére Mikolcsány már említett XVII. századi egyveretű szláv etnikai képét átrajzolta. Noha a szláv többség megmaradt Mikolcsány mellett Nasztrajon is, jelzi a nyelvi-etnikai bizonytalanságot és a magyarok betelepülését, hogy a korabeli források hol magyarnak, hol szlávnak tüntetik fel ezeket a településeket. Bartholomaeides pedig már tipikus vegyesként jelöli meg e községeket (Bartholomaeides 1805-1808, 623-629). Mind a két helységben erősítette a reformáció is a kétnyelvűséget. Mikolcsány lakói ugyanis Gice magyar nyelvű református istentiszteletére jártak. Nasztraj pedig a magyar református Giczey család után - amely adományként a XVI. században megkapta a települést - felvette ezt a hitet, és ettől fogva a nasztrajiak a magyar iskolába, a magyar nyelvű istentiszteletekre Gicére jártak át. A két 130
