Keményfi Róbert: A gömöri etnikai térmozaik. A történeti Gömör és Kis-Hont vármegye etnikai térszerkezetének változása - különös tekintettel a szlovák-magyar etnikai határ futására - Interethnica 3. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
I. Bevezetés
alapjaiban változtatták meg a hivatalos nemzetiségi statisztikai képet (lásd részletesen a további fejezetekben). Éppen ezért szükség volt egy olyan módszerre, mellyel fel lehet (fel lehetne) tárni a községekben a cigányság tényleges számarányait. A szakirodalomban már a cigányság kultúrájának felfogása, bemutatása, értelmezése is komoly gondot okoz, ám még inkább problematikus a statisztikai minősítésük. E sajátos kultúra hordozóinak „mérhető arányokká való alakítása" tehát nem kis fejtörést okoz a társadalomföldrajzot, a szociológiát és a statisztikát művelő szakembereknek. Hogyan ragadható meg, és milyen ismérvek alapján számlálható meg e népcsoport? Antropológiai jegyek szerint (ez leginkább a külső megítélésnél dominál, vagyis hogy kit tartanak cigánynak) vagy pedig az etnikai önazonosság vállalása alapján? A két eredmény ugyanis még csak meg sem közelíti egymást. Az 1980-as népszámlálásban például hatezren vallották magukat cigánynak, de becslés alapján (külső megítélés) ez a szám eléri a majd háromszázötvenezret (Kocsis-Kovács 1991, 78-105). Ha a nyelv oldaláról próbáljuk meghatározni a cigányságot, akkor sem kapunk még csak megközelítőleg sem pontos számokat, hiszen elenyésző számú cigány beszéli valamely cigány nyelvet. Az 1990-es népösszeírás Magyarországon csupán 142 283 cigányt számlál. Anyanyelvként a cigányt 1990-ben 48 072 fő vallotta a sajátjának (1990. évi népszámlálás, 1993). Tehát a nemzetiségi és nyelvi bevallás között is ellentét feszül. Az is kérdéses, hogy a cigányságot etnikumnak vagy nemzeti kisebbségnek tekintsük-e. Hazánkban csak az 1993-as kisebbségi törvény adja meg a cigányságnak a nemzeti kisebbségi státust és a velejáró kisebbségi önkormányzat lehetőségét (lásd részletesen: Samu 1995). 1993-ig a jog a cigányságot csupán mint „sajátos kultúrájú etnikai csoportot” definiálta. Mivel kutatásaim a mai Szlovákia területét érintették, le kell szögezni, hogy a cigányság - az addig csupán roma etnikumként jelzett kisebbség - 1991 óta ebben az országban is az önálló nemzeti kisebbségek jogaival rendelkezik (Jurová, 1996, 35-56). Noha a cigányság jogi helyzete a kilencvenes években mindkét ország területén rendeződött, továbbra is súlyos problémát jelent, hogy kik tartoznak ebbe a népcsoportba. Szuhay Péter egy tanulmányában igen árnyaltan, több nézőpontból írja körül a „kit tekinthetünk cigánynak?" kérdést: A cigányság meghatározásánál alapvetően négy szempontot szoktak érvényesíteni: 1. statisztikai, szociológiai megközelítés; 2. etnográfiai megközelítés; 3. antropológiai megközelítés; 4. etnikai önazonosság és vállalás figyelembevétele. Szuhay az egyes pontokat részletesen tárgyalja, bemutatja az előnyeit és kritikai éllel (főként éppen a statisztikainak) a hátrányait. Megfogható, „egysoros” definíciót a cigányokra ő sem ad (nem is adhat), hanem láthatólag kísérletet tesz arra, hogy meghatározza a kereteket, amelyeken belül szabadon (a vizsgálatok céljától függően) értelmezhető a cigányság (Szuhay-Barati 1993, 340-363). A cigányság felmérésére, az önkéntes bevallás és a valóság között feszülő ellentét feloldására nemegy többé-kevésbé jó módszer született, amelyek alkal11
