Bodnár Mónika: Etnikai és felekezeti viszonyok a Felső-Bódva völgyében a 20. században - Interethnica 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
3. Települések szerinti áttekintés
A fentiekben közölt számadatokból az is kiolvasható, hogy a 19. század elején megjelenő zsidóság száma az 1930-40-es évekre a kétszázat is meghaladta. A legrégibb szepsi zsidók kereskedelemmel foglalkoztak (Viplas nevű ecetárus, Engel üveges, Stern dohányárus). A háború előtti időszakban volt közöttük orvos (dr. Klein Béla, dr. Fried, dr. Fodor, dr. László, dr. Ungár), fogorvos (dr. Klein Ferenc), jogász (dr. Wohl Sámuel), számos iparos (Szencer Ármin asztalos, Kaufmann szabó, Grossz Benjámin szabó, Girmann mészáros, Friedmann, Gutmann lányok varrónők, Görtner lányok kalaposok, Deutsch pék, Sobermann pék, órás, cipész) és sok kereskedő (Lichtmann gyümölcs és cukorka-, Glück textil-, Bodnár iparcikk-, Rosenberg textil-, Weiss Izidor vegyes-, Davidovics vegyes-, Klein Panna élelmiszer-, Paskesz fakereskedő, Sencer benzinkutas, Weiss házkereskedő, Gutmann és Lőwy kocsmáros). 1944-ben a zsidótörvény értelmében mindnyájukat deportálták. A háború után kb. 10%-uk hazatért, de aztán szinte mindnyájan elmentek. Sokan Izraelbe vándoroltak, ehhez le kellett mondaniuk vagyonukról az állam javára, csak így jutottak kivándorlási engedélyhez. A háború előtt az összlakosság jelentős részét tette ki a zsidóság, jelenleg 1 személy él csak Szepsiben. Egykori templomuk ma városi tulajdonban van, a közelmúltig úttörő- és ifjúsági házként üzemelt. Temetőjük elhagyatottan és kifosztva található a hegyoldalban. Ezzel a szepsi zsidóság története gyakorlatilag véget ért. A magyar nemzetiségű lakosságot is érte meghurcoltatás a második világháború után. 1944. novemberében az akkor 16-17 éves fiúkat elvitték mint leventéket. Először Tornára, majd Somodiba, végül Kassára hurcolták őket és a környékről összegyűjtött fiatalokat, ahonnét december 18-án marhavagonokkal Csehországba szállították őket. A szepsiek Kadaňba kerültek, onnét Linzbe, Gmündbe, Brémába vezetett az útjuk. 1945. májusában angol-amerikai fogságba kerültek, majd egy csehszlovák gyűjtőtáborba. De mivel nem tudtak szlovákul, nem engedték őket haza, a mirošovi koncentrációs táborba szállították őket, ahonnét később sikerült kikerülniük munkára gazdákhoz. Közben egyiküknek, Kocsor Istvánnak sikerült hazajutnia, így a város tudomást szerzett fiai hollétéről. Rövidesen elmentek értük, 1945. szeptember közepe táján értek haza. 1945 januárjában és februárjában számos férfit elhurcoltak oroszországi kényszermunkára, nagy részük iparos és magyar nemzetiségű volt. Később aztán összefogdosott hadifoglyokat is deportáltak. Hosszú évek után kerültek csak haza, már akik kibírták a megpróbáltatásokat. S mivel 1945-ben még Magyarországról vitték őket el, haza is úgy engedték az utolsóként szabadunkat is 1954-ben, hogy papírjaikra Magyarország volt írva. Hazaérkezésük után a karhatalom összeszedte, és a járási börtönbe záratta őket. Valamennyiüket át akarták toloncolni Magyarország területére. Forrongott az egész város, a nép lázadásra készen várta a fejleményeket, míg aztán rövid időn belül valamennyiüket hazaengedték. Állítólag közvetlenül Širokýnak, az akkori kormányfőnek telefonáltak Prágába, hogy megakadályozzák a kitoloncolást64. Családoknak Csehországba, illetve Magyarországra való deportálására nem került sor, pedig az úgynevezett „fehér levelet“ már többen is megkapták, el vol-81