Simon Attila (szerk.): Esterházy János és a szlovenszkói Magyar Párt. Iratok a szlovákiai magyarok történetéhez (1938-1945) - Fontes Historiae Hungarorum 6. (Somorja, 2014)

Dokumentumok

magyaroknak népművelési és kulturális szervezeteink, egyesületeink fenntartására éppúgy, mint népiségünk minden téren való védelmére és fejlesztésére szerzett jogaik vannak s ha ezeket minden körülmények között és feltétlenül egész teljességükben meg akarjuk őrizni és fenn akarjuk tartani, úgy nem kérünk semmi újat, nem kérünk új jogokat sem, csak azt, ami minket még az előző uralom alatt is mindenképpen megilletett.

Mélységesen fájlalom, hogy éppen a mai napon kell mindezeket leszögeznem, amikor a szlovák nép is annak a nagy férfiúnak ünnepét üli, aki felvetette és diadalra juttatta a népiség és a népi önrendelkezés gondolatát, mert nem tartom összeegyeztethetőnek, hogy amíg egyrészt a szlovák kormány és a szlovák nép hódol ezen gondolatok megtestesítőjének, másrészt ugyanakkor megfosztja az itteni magyarságot legelemibb jogaitól.

Hogy mi magyarok mennyire nem adtunk okot a kormánynak erre az intézkedésre, arra nézve szó szerint idézem a bécsi döntés után az itt maradt magyarokhoz intézett kiáltványomnak következő részeit:

„Természetes, hogy a magyar együvé tartozásból származó kulturális, szociális és gazdasági kötelezettségeknek egészen új rendszerét kell most kiépítenünk. Bízunk abban, hogy ez a törekvésünk, amellyel Szlovákiának újraépítéséhez is mint tettel tényezők akarunk hozzájárulni, teljes megértésre fog találni szlovák testvéreinkben. Nekünk épp úgy, mint nekik, a keresztény nemzeti gondolat a kiindulási alapunk, ez az alap pedig nem tűrhet meg bizalmatlanságot vagy bármilyen olyan túlzást, amely veszélyeztethetné két olyan népnek békés együttélését és együttes építő munkáját, amely két népet nemcsak lelki azonosságok, de gazdasági, földrajzi és egyéb körülmények is arra kényszerítenek, hogy a bennük rejlő nagy és értékes erőket ne egymás ellen fordítsák, hanem azokat egyik a másikért gyümölcsöztesse.”

„A bécsi döntés egészen más légkörben jött létre, mint annak idején a Párizs környéki békék. Nem egyik vagy másik nemzetnek vagy népcsoportnak leigázása vagy megszégyenítése volt a cél, hanem az, hogy itt Európa szívében vállvetett termékeny újmunka induljon meg, amelynek nyomában új élet és minden nemzet fiának boldogulása járjon. A bécsi határozatban külön pont intézkedik az itteni magyarság jogainak védelméről és Pozsony különleges helyzetére való tekintettel a pozsonyi magyar népcsoport teljes egyenjogúságának biztosításáról. Mindennek becsületes és lelkiismeretes keresztülvitele fölött nem olyan halva született intézmény őrködik, mint a genfi Népszövetség, hanem ereje teljes hatalmában lévő két nagyhatalom: Olaszország és Németország, akinek magyarbarátsága már erőpróbát állott ki."

Szavaink lényege tehát az volt, hogy mi vállvetve akarunk együttműködni a szlováksággal államépítő munkájában és sem félre nem állunk, sem nem ellenzékeskedünk, bár reményeinkben csalódtunk és mélységes fájdalommal tölt el, hogy nem részesülünk ugyanabban a sorsban, mint azok a magyar testvéreink, akik felszabadulva a csehszlovák rabság alól, nemzetükkel azonos államkeretben most már nyugodtan tekinthetnek jövőjük elé. Azóta számtalanszor hangoztattam a magyar-szlovák testvériséget. Mi, magyarok, mindnyájan önzetlenül jelentkeztünk az építőmunkára, még akkor is, amikor éreznünk kellett, hogy ellenünk állandóan egyre fokozottabban és végül már szinte rendszeresen szítják a hivatalos körök az ellenszenvet. Bevallom őszintén, rendkívül súlyos volt feladatom, két malomkő között őrlődtem, de vállaltam a felelősséget, mert rendületlenül bíztam abban, hogy rövidesen megváltozik a szlovák kormányzatnak magyarellenes iránya.

Hogy ez elmaradt, nem rajtam, de nem is rajtunk, szlovákiai magyarokon múlott.

A felelősség ezért egyedül a szlovák kormányt és a szlovákság azon vezetőit terheli, akik a feléjük nyújtott testvéri kezünket ridegen visszautasították és ezenfelül még öklükkel mindenre reá sújtottak, ami hozzánőtt, szívünkhöz, lelkűnkhöz és egész magyar énünkhöz.

58